Fehér Tibor: Elég messzire (nevet). Tény, hogy ott nem nagyon találkoztam színházzal. Általános iskolás koromban a mátészalkai művelődési házban a helyi, színházat szerető lakosok által működtetett színjátszó kör előadásait néztük. A színház akkor még nem annyira izgatott, jó buli volt odautazni, ott lenni, aztán este hazamenni. Feltűnt viszont, hogy amikor az iskolával hangversenyre jártunk, akkor érdekelt csak a dolog, amikor vittek bele valami poént, amikor sztorit mesélt a zene.

FT: Csodálatos hely Nagyecsed! A szüleim mindent megadtak nekem meg az öcsémnek. Mi igazi rossz kölykök voltunk, pecáztunk meg fociztunk, napszámba jártunk, szóval mindent csináltunk, amit egy ilyen kisvárosban lehet. Aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy nekem szűk itt a tér. Emlékszem, kisgyerekként rácsodálkoztam Pestre, és tudtam, hogy nekem itt van dolgom. Ez néha még ma is eszembe jut, amikor sétálok az utcán. Hihetetlen volt az is, amikor bekerültem a Nemzetibe, és ott ült velem szemben Törőcsik Mari, odamehettem Hollósi Fricihez: te jó ég, milyen szerencsés fickó vagyok! Ritkán jutok haza, de amikor sikerül, feltöltődöm a sok pozitív energiával. Nagyecsed után jött Mátészalka, ahol emelt töris osztályba jártam.

FT: Tényleg nem, akkor már tudtam, hogy az irodalom vonz, és gyorsan kiderült, hogy jobban izgat a Nagykállóban működő színjátszó kör, mint a történelem. Át is mentem oda tanulni, aztán meg nem volt kérdés, hogy a Színművészeti Egyetemre megyek tovább. Édesanyám könyörgött, hogy adjam be máshova is a jelentkezésemet, de amikor az első rostán átmentem Pesten, akkor a kaposvári felvételire már el se mentem. Ne érts félre: a szüleim mindenben támogattak, de féltettek a színészpályától.

FT: Mindig ez érdekelt, folyamatosan sodródtam ebbe az irányba. Nem hezitáltam, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Amúgy, ha nem sikerült volna a felvételi, szerintem akkor se lennék bajban: állati kíváncsi ember vagyok, szerintem a jég hátán is megélnék.

FT: Gálffi fantasztikus pedagógus és nagyszerű ember. Szeretettel tanított minket. Amikor hullafáradtak voltunk, nem azért csináltuk meg, amit kért, mert féltünk, hogy lecsesz minket, hanem mert egyszerűen nem okozhattunk neki csalódást. Nagyon odafigyelt ránk, azonnal meglátta, ha valakivel baj volt, és félrevonta, engem például elég gyakran (nevet). Biztos vagyok benne, hogy miatta is voltunk és maradtunk erősen összetartó osztály.

FT: Csupa óriási gondom volt: a főiskola eleve baromi nehéz, szakít veled a csajod, szóval mindig van min sírni. A Színműn mindenki hajlamos elszállni magától egy kicsit, Gálffi pedig a legjobb mondatokkal tett helyre minket. A színészetet a színházban lehet megtanulni, nem az iskolapadban. Ő figyelni tanított meg, márpedig a színház lényege a figyelem, a partnerek, a nézők, a világ iránt.

FT: Az nagyon jó pillanat volt, összekapaszkodtunk, és – ahogy Dénes mondta egyszer – egymás védőbástyái voltunk. Nagyon szeretjük egymást, nem vagyunk irigyek a másik sikereire. Amikor Dénesnek megmondtam, hogy megkaptam a Junior Príma Díjat, láttam rajta az őszinte örömet, miközben tudom, hogy akár ő is megkaphatta volna. Nagyon sajnáltuk, amikor Dávid elment a Nemzetiből, de ő akkor máshol tartott, el kellett fogadnunk a döntését.

FT: De, sokszor, de aztán mindig jött valami, ami túllendített a hullámvölgyön. Én olyan ember vagyok, aki szeret tanulni, a Nemzetiben pedig erre van lehetőség. Nagyon izgat a munka, az az út, amin eljutunk az előadásig, aztán meg a találkozás a nézővel, ami teljesen új minőséget hoz létre. A kész előadásokban is szívesen változtatok apró nüanszokat, és jó érzés, ha a néző ezt észreveszi. Látszólag semmi sem más, mint a többi estén, ugyanoda lépek, ugyanazt teszem, mégis valahogy lelke lesz a dolognak. Ennek a fontosságára a másik osztályfőnököm, Ács János hívta fel a figyelmemet nagyon korán. A Színműn elsősként az állatkertben választani kell egy állatot, és utánozni. Én a szumátrai orángutánt választottam, megcsináltam a vizsgát, majd Ács első kérdése az volt: hol van Szumátra? Megvontam a vállam, nem értettem, miért fontos ez. „Maga el akarja hitetni velem, hogy maga egy szumátrai orángután, miközben nem tudja, milyen a levegő, hány fok van, milyen növények élnek ott?” Akkor tanultam meg, hogy amíg nem tudod, hogy miről beszélsz, addig inkább ne beszélj.

FT: A politika a bűnös ebben. Amikor kiderült, hogy Robi megy és Attila jön, megtelt minden előadásunk, még azok is, amik rosszabbul mentek addig, és bár jólesett a felfokozott figyelem, a darabtemetéseken a virágeső, idővel világos lett, hogy ez nem csak a mi munkánknak szól: ez tüntetés. Nemrég találkoztam valakivel, meghívtam a Cyranóra, mire közölte, hogy be nem teszi a lábát a Nemzetibe. Meredek a párhuzam, de nem olyan ez, mint amikor Robi ellen tüntetett a Jobbik, és különböző előadásokról látatlanban mondtak véleményt? Gyere el és nézd meg, utána legyen véleményed! Ha ez így megy tovább, sosem fogunk egymáshoz közeledni.

FT: Nézd, én mindkettejüknek sokkal tartozom. Szeretem Robi gondolkodását, azt, hogy mindig van egy nagyon erős mondanivalója, üzenete. Attila rendkívül erős atmoszférát tud teremteni, nagyon jól fel tud rakni egy világot a színpadra.

FT: Szerintem meglepődsz majd: Stefan Kovacs hadnagyot a Hazafit nekünk! című előadásból. Ez egy tízmondatos, kis szerep, de ott éreztem azt, hogy egy nagy lépést tettem előre. És imádtam László Zsolttal játszani, nagyon jó volt vele együtt dolgozni. Most pedig a Cyranót mondanám, mert megint megléptem egy újabb lépcsőfokot. Nem tudom ezt konkrétabban megfogalmazni: máshogy gondolkodom, máshogy reagálok, jobban kezelek helyzeteket. Tanulási folyamatban vagyok. És abban is leszek még néhány évtizedig.