Mentőcsónak: Pokolra kell annak menni / Jurányi Inkubátorház
2016.10.26.

Arányokról, összemérhetőségről, kilátásokról és lehetőségekről is szól a Mentőcsónak diákcsoportjának osztályterem-színházi előadása, avagy mi a magyar géniusz ma? JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Muszáj rögtön kötözködnöm: nem igazán jó a cím, a Pokolra kell annak menni valami nagy, gigászi léptékű dolgot sejtet; azt sugallja, hogy aki itt és most dudás akar lenni, annak bizony dantei mélységekbe kell ereszkednie, helyt kell állnia az elemek zúgó viharában, meg ilyenek. És bár az előadás első felében kicsit kényelmetlenül mocorgok a székemen, mert érezni vélem a betanítottságot, meg kitartóan próbálom összepasszítani a látottakat a címmel, vagyis a cím által sejtetett-ambicionált üzenettel, de nem nagyon sikerül. Kis problémák, kis kételyek, kis lépések a nagybetűs élet felé – lakonikus tömörséggel talán így lehetne összefoglalni mindazt, amit látunk. Aztán a szünet nélküli két óra végére elfogadom, hogy ezeknek a srácoknak bizony igazuk volt és van (meg legyen is): az ő bajuk, gondjuk, bánatuk igenis tud akkora lenni, ami ehhez a felütéshez dukál.


Igaz, közben is vannak bajaim, komolyan mondom, hogy az az olvasó vendégem egy kávéra, aki már életében találkozott olyan nagykamasszal, akinek a száját elhagyta ez a két mondat: „Tudod, min gondolkodtam? Hogy Szilárd Leó mekkora király arc!” Ez a duma még az elsőre kicsit forszírozottnak ható, de amúgy jól színpadra tett kerettörténetben is sután hangzik, pedig annak tényleg épp ez a főtémája. A fikció szerint a Színművészeti Egyetem frissen felvett filmrendező szakos hallgatója, Misi (Nyáry Pál) és a dramaturg Andris (Borbás Gergő) a gólyatáborban összebarátkozik, majd eminens diákként komolyan veszi a kapott feladatot: filmet kell készíteniük egy – Czeizel Endre szóhasználatával élve – magyar géniusz életéről. Ehhez mindenekelőtt találni kell egy géniuszt, és az előadás legfőbb, ám korántsem didaktikusan elővezetett tanulsága éppen a választás lehetetlenségéről szól, vagyis arról, hogy egyszerűen túl sok olyan író, költő, festő, zeneszerző vagy más foglalkozású művész élt és él körülöttünk, akinek a pályája szinte kiált a megörökítés után.

A Jurányi emeletén a Mentőcsónak (tan)termét L alakban üljük körbe, a hosszabbik falra korán felkerül egy több négyzetméteres kartonpapír, ha úgy tetszik, az előadás egyetlen díszleteleme, rajta többtucatnyi, gondosan felrajzolt, apró jelekkel „megjegyzetelt” név Ady Endrétől Szent-Györgyi Albertig, Halász Pétertől Cserháti Zsuzsáig, Kertész Imrétől Szepes Máriáig és tovább. Mintha egy bizarr érettségi tabló lenne, aztán ahogy haladunk előre a sztoriban, és újabb meg újabb nevek kerülnek fel rá (a történet egyik csúcspontján pedig el is tűnik az egyik), rájövök, hogy fogyókellékről van szó, vagyis az előadást játszó hat fiatal estéről estére – ugyancsak elismerésre méltó módon – újra és újra megrajzolja ezt a posztert. A tabló mérete is lényegessé válik, ahogy az is, miért kell két órán át néznem az öngyilkos, a munkatábort vagy koncentrációs tábort megjárt, az óceán túlpartjára emigrált vagy az elmebetegségbe menekülő zsenik hosszú-hosszú lajstromát. 

Fotók: Szputnyik Mentőcsónak
Fotók: Mentőcsónak
Nyilván kalkulált a hatás, de működik: a néző önkéntelenül is elbámészkodik és elmereng a listán, és erre kap időt és lehetőséget bőven. No nem azért, mert a fal előtt zajló történések érdektelenek volnának, épp ellenkezőleg, mindenesetre okos dramaturgiával válik a leltár időről időre főszereplővé. Feltűnik, milyen kevés a nő, ahogy az is, már milyen kevesen élnek a nevek viselői közül (egyikük épp egy nő amúgy). Néma csöndben figyeljük, amikor a nevek mellé felkerülnek a cenzúrát vagy az emigrációt jelentő piktogramok. A legnehezebb perc azonban mégis az, amikor a lapot gyakorlatilag elborítják a hatágú csillagok. 

Ez a keret, és a közös albérletben meg környékén (együtt) élni tanuló hat fiatal egymás melletti és közötti kommunikációs próbálkozásai, közeledései és távolodásai, ismerkedési sikerei meg kudarcai élő, fiatalosan vibráló közeget raknak a leírva tán túl papírízűnek ható iskolai feladat elé. Vannak az igényes diákszínjátszásból kölcsönzött megoldások (a diákhitel felvétele ördögi paktummá válik), a fiatalok kiszolgáltatottságát egyszerre szellemesen és tragikusan megjelenítő jelenetek (mint az állásinterjús epizód). Érzelem és értelem megfelelő arányban keveredik: az intimitás óvatos feltérképezése (Barni /Bíró Gergely/ a gitárjába inkább kapaszkodik, mint egy csinos lányba) és legendás művészbarátságok szellemdús megidézése egyaránt megjelenik a színpadon. Jó, hogy a három, másképp művészlélek fiú oldalán ott a három, a világban ügyesebben mozgó lány (Szepes Anna, Stangl Franciska, Boznánszky Anna). Többek között nekik köszönhető annak az egyetemes igazságnak a felismerése, hogy bár fontos dolog a (film)művészet, valakinek a rezsit is ki kellene fizetnie, még mielőtt kikapcsolják a villanyt. Nem lep meg, hogy a mai magyar valóságnak olyan neuralgikus pontjai, mint az egészségügy siralmas helyzete vagy az országot elhagyó százezrek kilátásai mind szóba kerülnek. 

A Pass Andrea rendezte előadás ellenáll a korszellemnek, amikor nem politizál, nem aktualizál, nem célozgat, nem kacsingat, ezek helyett egyszerűen felmutat. Jelenségeket, csoportokat sorol elő, hol gondosan kimunkált párhuzamokat, máskor laza asszociációkat villant fel egy-egy égető fontosságú, a könnyed(nek ható) kitárgyalás ellenére is igencsak súlyos téma kapcsán. A fiatalok életének köznapi jelenetei melléktémaként szolgálnak, és mindegyre visszakanyarodunk a valódi Leitmotivhoz, vagyis a magyar géniuszok szükségszerűen (?) sötét sorsához. Az előadás ajánlójából is tudni, hogy Czeizel kutatásai alapján indultak el az alkotók, márpedig ott igencsak dermesztő statisztikák tudatosítják bennünk, hogy ilyen vagy olyan okokból, de a magyar géniuszok elsöprő többsége mondott istenhozzádot hazájának. A legfontosabb kérdés pedig kimondva-kimondatlanul végig ott lebeg a teremben: hát akkor itt fogunk élni?