Almássy Bettina: Családi Al-Bumm / Trafó
2016.11.22.

Ősbemutató a Trafóban. Színházi keresés, kutatás, kísérletezés. A nagyváradi Szigligeti Színház, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Kara és a Tomcsa Sándor Színház dráMÁzat II. című pályázatának egyik díjnyertes darabja a kísérlet alanya és tárgya. SZEMERÉDI FANNI KRITIKÁJA.

Almássy Bettina Családi Al-bumm című dráMÁja mintha párdarabja lenne 2009-es, a Goethe Institut After the Fall című drámaírói workshopja során készült, és a műhely nyertes darabjaként a Kortárs Dráma Nyílt Fórumának kötetében, valamint a Színház folyóirat mellékleteként megjelent, felolvasószínházi előadás keretében bemutatott Megfulladok! című darabnak. 

Balsai Móni
Balsai Mónika
Hasonlóan a diktatúra személyiséget torzító erejéről, választás lehetősége nélküli választásokról vagy választásnak tűnő kényszerpályákról, ok-okozati viszonyok, kikerülhetetlennek tűnő következmények egyenes vonalairól szóló, ám mozaikszerűen felépített, és a mozaikokat nem lineáris rendben egymás mögé rendező jelenetezési technikával megírt tézisdrámákról van szó. Míg azonban a Megfulladok! NDK-s úszónője nagyon is konkrét időbe és térbe van helyezve, és szinte történelemkönyvekben, értekezésekben, visszaemlékezésekben megtalálható konkrét helyzetekbe kerül, addig a szétrobbanó család generációinak tagjai egy olyan logikai füzér láncszemei, akik/amik - bár a huszadik század egyes történelmi szakaszainak erősen megfeleltethető helyzetekbe kerülnek, mégis: a mindenkori kemény és puhább diktatúra általános képeit villantja fel egy tablóban. Itt a megbélyegzés alapja, a gyűlölet rendszerben történő elvezetésének alapja nem vallás, bőrszín vagy származás, hanem először a kövérség, majd a gyermektelenség. 

És bár a dráma legtöbb jelenete, konfliktusa a családi körön belül feszül, mégsem családi fotóalbum képei ezek, sokkal inkább egy tanmese állomásai. A dialógusok csupaszok és célratörőek, egy pont felé mutatnak: hatás és ellenhatás, tézis és antitézis kérlelhetetlen logikáját felmutatni. Így - bár a rögzített pillanatok nem időrendi sorrendben követik egymást - mivel a lehető legcsupaszabb logika köti össze őket, mégsem okoz gondot összerakni az ok-okozati láncolatot. 

Ezek a fotók fekete-fehérek. Vagyis szürke-fehérek. A díszlet: keretek, rekeszek és képek. Fotók keretei, ajtókeretek, üres keretek, asztallá, székké, szószékké, katedrává alakítható rekeszek. És közelik a család tagjairól (festmények: Kusovszky Bea). A jelmezek (Szorcsik Kriszta munkája): csak fehér és szürke, a piros apró megjelenéseivel. Ugyanúgy idéznek disztópiát, mint akár a huszadik század közepét, akár napjainkat. A szürke ugyanúgy jelenti a falanszter egyénítlenített egyenségét, mint a mindent beborító hamut.   

Hajduk Károly, Balsai Mónika
Seress Zoltán, Hajduk Károly, Balsai Mónika
Bár az anya gyűjti össze a fotóalbumot, az ő életének állomásait láthatjuk, a tételek bizonyításai mégis a férfiakra várnak, így ők kerülnek előtérbe, s az anya a háttérben hűen követi őket. Balsai Móni fáradt, elgyötört arcán mindig békét kereső és teremtő mosoly, szemében mindig szeretet, ő maga túlélőnek nevezi magát, tűrése erő. A záró monológgal lép vissza főszereplővé, gondolatban visszafelé újrapörgetve a cselekményt, addig azonban sajnos csak búvópatak a fősodor mellett. Ahogyan a többi nőalak is csak fel-felbukkan egy-egy fotó erejéig. Mind izgalmas és eredeti pillanatfelvételek - Gábri Nikolett nem csak okos, de bölcs kurvája, Pilnay Sára szexi chatelője (a chatelés csettintgetéssel érzékeltetése a jól eltalált ritmus miatt megint csak élet a hidegségben, még ha egy két mondatban ledealelt dugásról szól is) és már nemtelen agyatlanító professzora, Hasenfratz-Szegvári Júlia élettel, reményekkel teli, bimbózó ifjú felesége (az anya fiatalkori énje), Pallagi Melitta szabad, bátor és üde egyetemistája. Mégsem szervesülnek egésszé. 

Szorcsik Kriszta a második, puhább diktatúra áldozata (itt nem hurcolnak táborokba, “csak” megfosztanak a megélhetéstől és nyilvánosan szégyenítenek meg), fegyvertelen harcos és mosolygó mártír, az újra és újra meghaló másik túlélő, szikáran, szárazon, remények és önsajnálat nélkül filozofál. A két férfi főszereplő apa és fia, a lázadás két formáját mutatja fel. Seress Zoltán András Andrása a lázadóból megtorló lesz, az új diktatúra építője és ezzel a történelem ismétlője, Hajduk Károly György Györgye átlátja a mechanizmust, és meg akarja törni a törvényszerűséget. A passzív rezisztenciát választja, és abba őrül bele lassan. A háttérben az arctalan masszát, a diktatúra disszonáns hangjait a Kar adja - melynek szerepe egy idő után szinte teljesen elveszik. 

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
A szerzőnő rendezésében minden mintha a célra törekedne, a szöveg szándékainak lehető legtisztább közvetítésére, a tételek igazolására, kevésbé az érzelmekre, mint az értelemre hatva, kevésbé a személyes, az emberi oldalt mutatva, és kevesebb figyelmet fordítva a színészi játék árnyalására, a színészek tehetségének kihívására, az általuk dolgozott matéria alakítására, finomítására. Nem hinném, hogy ez volt a szándék, de mintha Az ember tragédiájának szelleme lebegne az előadás fölött, nem csak azért, mert az egyforma fehér és szürke ruhák, a vezetéknevek helyett is saját keresztnevüket duplázó szereplők  a falanszterbe visznek, de az ellenhatásba átcsapó hatás, az elv és politikai rendszerek születése, épülése, végletessé kristályosodása és bukása a fő téma. Eltűnik alatta az ember. Ahogyan a szép és kifejező zár-lakat-jelenetet (egy ajánlóból kiderül, hogy ez az írónő személyes emléke saját nagymamájáról) - ami egy fontos gesztussal érinti a lényeget: a félelmet a mindennapokban - elnyomja az egyfelé mutató erő: a rendszer abszurditásának ábrázolására való törekvés. 

Így marad hideg a kísérlet: éppen az a személyesség hiányzik belőle, ami elindította és táplálta a szöveg megírását.
 
Az előadás adatlapa a port.hu oldalon, itt érhető el.