Alan Jay Lerner- Frederick Loewe-Baráthy György: My Fair Lady / Centrál Színház
2016.10.09.

Annyira bírtam volna, ha a My Fair Lady legutolsó jelenetében Eliza egy lendületes mozdulattal Higgins fejéhez vágja a férfi papucsát. De hát odateszi neki, a lába elé. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Tompos Kátya
Tompos Kátya

Nem, nem tévedtünk el, amikor a szokásos szűk, folyosókra szabdalt előtér helyett tágas, levegős előcsarnok fogad bennünket. A Centrál Színház előcsarnokának átépítése van akkora dolog, mint egy új stadion – ha nem is került annyiba –, mert egyrészt ráfért, másrészt „járt” nekünk. És nemigen tévedünk, ha a most bemutatott My Fair Ladynek többszázas szériát jósolunk.

És a meglepetésnek még nincs is vége: a színpad ugyanis mintha megháromszorozódott volna, legalábbis a mérete. Bagossy Levente rendkívül találékony teret alkotott a My Fair Ladyhez: a szigorúan stílusban tartott látványelemek sokat tudnak, Higgins szalonját az összes kütyüvel bármikor elfogadnám, az utcakép meg víz nélkül is csupa nedvesség, esős London.

Nem is tudom, hogy voltunk meg Budapesten relatíve sok évig a „musicalek musicalje” nélkül, de most vége a sanyarú időszaknak. Aki netán emlékszik még Básti Lajos vagy Bessenyei Ferenc Higginsére, Lehoczky Zsuzsa vagy Galambos Erzsi Elizájára (vagy Rátonyi Róbert Doolittle-jére) a hatvanas évekből, az azért, aki meg nem, az azért fog elzarándokolni a Centrálba, hogy hallja a „lent délen édes éjen édent remélsz”-t.

Alföldi Róbert
Alföldi Róbert

Nem fogja hallani sem ezt, sem a csudijót (ami például gyönyörűre változott) – de ez ne tántorítson el senkit. Baráthy György ugyanis újrafordította a darabot és a dalszövegeket – míg az előbbire biztos ráfért a művelet, az utóbbinak sem ártott; legalábbis kellemes és nem hivalkodó.

Puskás Tamás rendezésének legfontosabb eleme a két főszereplő kiválasztása – művészi és piaci szempontból egyaránt telitalálat. A második legfontosabb elem az illúzió megteremtése: kórus és tánckar is van – a zenekar a színpad alatt helyezkedik el, kicsit eltöprengtem, vajon hogyan és miként –, és még hely is van a tumultusnak, akárcsak az eleganciának.

Shaw Pygmalionja eredeti formájában is tuti siker, noha a vég tekintetében örökös harc folyt az író és a színházak közt. Shaw ugyanis dühödten védelmezte a saját eredeti befejezését – amelyben Eliza hozzámegy Freddyhez, Higgins pedig egyedül marad –, és ha a mai feminista (vagy akár csak lightosan nőpárti) trendet nézzük, hát így lennénk elégedettek. Nem úgy a hajdani londoni bemutató közönsége: ők bizony azt óhajtották, hogy a sprőd, önző agglegény és az ő teremtménye, Galateája találjon egymásra és legyen boldog (vagy boldogtalan, hisz a függöny utáni jövő senkit nem érdekel). Ezt a londoni színház igazgató-producere meg is adta az ő közönségének, amiért is Shaw legszívesebben lelőtte volna.

Jelenet az előadásból. Horváth Judit felvételei. Forrás: Centrál Színház
Jelenet az előadásból. Horváth Judit felvételei. Forrás: Centrál Színház

Puskás musical-rendezése – az eredeti musical-feldolgozáshoz híven – szintén a happy endinget választja, némi kesernyés felhanggal, de lehet, hogy ez utóbbit a két főszereplő szerepformálása adja hozzá: Eliza nem megy férjhez Freddyhez, és hajlandónak mutatkozik arra, hogy Higgins papucsát lábhoz vigye (ne pedig odahajítsa), de egyébként lehetséges, hogy semmi nem dőlt még el.

Amúgyis a két főszereplő játékán múlik nagyjából minden. Tompos Kátyáé a „tejföl” nagy része, már csak a szerep szerint is: a lompos kis virágáruslányból úrinővé válni nem könnyű, de hálás feladat. Tompos Kátya könnyedén és pompásan fakad dalra, amikor kell, és ugyancsak remekül játszik mindvégig, ráadásul – külön öröm – a kettőt egyszerre is képes csinálni; ja, meg még táncol is. Eliza közönségességébe még némi tartás is vegyül, és miközben a Higgins számára oly értékes fonetikai képtelenségek dőlnek ki a száján, mi látjuk a kiszolgáltatottságában is önérzetes lányt. Látja Pickering ezredes is, aki Cserna Antal megformálásában szelíd, jóérzésű untermann.

Csak a megszállott fonetika professzor, az egyébként önző és tapló Henry Higgins nem látja. Alföldi Róbert hatásosan elegyíti a hibátlan öltöny-, felöltő- és frakk-viselést a szintén hibátlanul alpári modorral, a mindenkit lenéző és lekezelő mentalitással. Higgins nemcsak Elizát tekinti tárgynak, kísérleti objektumnak – úgy méregeti az elején, mint egy kedvére való állatot, és úgy nyomja a lány szájába a bonbont, mintha egy kutyának adna jutalomfalatot –, hanem a szűkebb-tágabb környezete sem más a számára, mint használati terep. Ezért aztán Alföldi Higginse nem beleszeret a kikupált lányba, hanem saját teljesítményéért, a végeredményért mutatkozik rajongónak, önelégültségét járatja csúcsra. Nagy különbség. Ezért érdemelné meg, hogy az a bizonyos papucs a legvégén ne a lábán, hanem a fején landoljon...

Az előadás kisebb szerepei, a tánc- és énekkar is rendben vannak, kivéve Magyar Attila Doolittle-jét, mert az aztán színfalhasogatás a javából, a figura paródiája, turbó fokozatú magánszám-sorozat, amely sem az előadás amúgy szolid hangneméhez, sem a figurához nem illik. Rendező?
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon, itt érhető el. 
Szerző: Csáki Judit