Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VÁLTOZATOK MOZGÁSRA

Balog József zongoraestje / Zeneakadémia
2016. okt. 6.
Ha van valaki, akire pontosan talál a Zeneakadémia zongora-szólóestekből összeállított koncertsorozatának címe: „A fekete-fehér színei”, akkor Balog József biztosan közéjük tartozik. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Az ő művészetét valóban a legjobb értelemben vett színesség, vagy mondjuk még szebben: szín- és árnyalatgazdagság jellemzi, mégpedig, mintegy fraktálszerűen, a legkülönbözőbb szinteken, az egyes hang artikulációjától a repertoár megválasztásáig.

Balog József szeptember 28-i hangversenyének műsorán Beethoven-, Schumann-, Debussy- és Earl Wild-művek szerepeltek: igényes és finom ízléssel összeállított, jó másfél évszázadot felölelő program. A nyitószám Beethoven op. 2 no. 3-as C-dúr szonátája volt: a fiatal előadóművész és a még fiatalabb zeneszerző feltűnően harmonikus találkozása. Balog fiatalsága persze két tekintetben is relatív. Egyfelől éveinek számát tekintve túl van már a schuberti, sőt a mozarti életkoron is; másfelől meg, mint arról ez a hangverseny is nyilvánvalóan tanúskodott, játéka mára olyan érettségről, leszűrtségről tanúskodik, amilyen a pályája csúcsán járó művészekre jellemző. Mégis nyugodtan merem használni vele kapcsolatban ezt a jelzőt, mert Balog József megőrizte magában a fiatalság legfontosabb vonásait: a kétségektől meg nem érintett mindent-akarást, a zenélés határtalan, mohó örömét, a feltartóztathatatlan lendületet.

Balog József
Balog József

Mindez valamifajta izmos, kőbe vésett jelleget kölcsönöz egész játékának; ez azonban olyasfajta határozottság, amely a legkevésbé sem megy a részletek érzékeny és finom megformálásának rovására. Ez sugárzott a Beethoven-szonáta nyitótételéből (Allegro con brio) is, ami messzemenően „con brio” szólalt meg, ugyanakkor viszont a lehető legvilágosabban terítette elénk a formát, a visszatérést szinte érzéki módon előkészítve, s a kadenciát megelőző, váratlanul álmodozó karakterű epizódot is varázslatosan megformálva. A lassú tétel is egyszerre volt költőien érzékeny, egyszersmind retorikus és izgalmas – és nyilvánvalóvá tette a művész játékának maximális kontrolláltságát és precizitását is. A zárótételben pedig megmutatkozott, hogy a robusztus formálás és lendület jól összeegyeztethető az előadás levegősen könnyed, felszabadult karakterével is.

Ezután Schumann miniatűrjeinek sorozata, a Kinderszenen következett a műsorban. A 13 tétel mikrokozmosza maga volt a színesség. Ez a sorozat megfellebezhetetlenül megmutatja előadójáról, hogy a zongorista mellett lakik-e benne költő, s Balog József nem egyszerűen átment ezen a próbán is, hanem meg is hatotta, el is bűvölte hallgatóját; többek között az „Esdeklő gyermek”-ből kicsendülő részvét megmutatásával, az Álmodozás éteri hangvételével vagy a „Majdnem túl komoly” (magyarán: „Fast zu ernst”) Chopin világát idéző sóhajaival. És sorolhatnánk tovább a többi karaktert; ám a végső mérleget itt is csak így vonattuk meg: fiatalos tűz és érettség tökéletes harmóniája.

A szünetet követően Debussy zongorára írott első Images-sorozata csendült fel: a „Tükörképek a vízen”, az „Hommage à Rameau” és a „Mouvement”. A „Tükörképek” Balog előadásában hallatlan képszerűséggel idézték fel az „élő”, szüntelen mozgásban levő vízfelületet, s közben Debussy csodálatos belső szólamai is világosan kirajzolódtak. A titokzatos-komoly Rameau-hommage megejtő színtanulmányként hatott, melynek egyik-másik hangja, jól hallottuk, saját fényt gerjesztve ragyogott ki a szövetből; az örökmozgó zárótételnek pedig különösen a befejezése hatott a teljes sorozatot bevilágító dramaturgiai eseményként.

Hangversenyének utolsó részében Balog József egy egészen másfajta zenei világba nyújtott betekintést: a 2010-ben 95 évesen elhunyt Earl Wild 1954-ben, Gershwin-dallamokra komponált, helyenként kifejezetten lejegyzett rögtönzésként ható Hét etűdjét adta elő. Wild persze briliáns képességű zongoristaként szőröstül-bőröstül klasszikus képzettségű muzsikus volt – 1986-ban még magyar kitüntetésben is részesült Liszt-interpretációiért. Etűdjei így nem csupán rendkívüli technikai kihvást jelentenek, de – rögtönzés jellegük ellenére – zeneileg is kifejezetten igényesek, és sokszor utalnak olyan zeneszerzőkre, mint Debussy vagy éppen Rachmaninov. Balog sziporkázó előadása avatott kalauzként szolgált ebben a színes és izgalmas világban, s – persze szokása szerint korántsem hivalkodó módon – megingathatatlan virtuozitásáról is bizonysággal szolgált.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek