Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A TELEVÍZIÓZÁS CSÚCSA

Orange Is the New Black 4. évad
2016. okt. 3.
Az Orange Is The New Black negyedik évadához nem fogható más sorozat idén. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Nem ehhez szoktunk hozzá. Nem szokott így csípni amerikai sorozat, nem érezzük ennyire a bőrünkön a súlyát. Kikapcsolódni, menekülni járunk Amerikába, és ha natúrban mondják el, hogyan keseredett meg a szép új világ, akkor is szebb, akkor is jobb marad. Ha máshol nem, hát a képzeletünkben, mert annyira más a kultúra, annyira távoli az a világ. Az Orange Is The New Black viszont olyasmikről beszél, amikről akár mi is a sarki kocsmában. Vágyról, barátságról, kiszolgáltatottságról. Hogy milyen előítéletekkel élünk együtt, és hogyan szövik át a hétköznapjainkat a nemi és a faji sztereotípiák. És hogy milyen nehéz meglátni a sztereotípia mögött az embert, de milyen jó, ha mégis megpislantunk ott valamit.

237657 21

Az Orange Is The New Black a Netflix sikerszériája, amellyel 2013-ban lépett be a sorozatpiacra, és amely a mai napig a legnézettebb alkotása, a Kártyavárat és Az ítélet: családot is ideértve. Nagy teljesítmény, mert papíron rétegsorozat az OITNB, börtönben raboskodó nőkről és az ő mindennapi gondjaikról szól. A Showtime, de még a merész húzásairól ismert HBO is elhajtotta Jenji Kohant, a Nancy ül a fűben kreátorát, csak a Netflix szavazott neki feltétlen bizalmat, ők pilot nélkül rendelték be az első évadot, és négy évad után még háromra aláírtak vele.

Jól tették, mert a négyből az idei volt a legjobb. Ez bontotta ki a legjobban a régóta szőtt szálakat, emelte új szintre Kohan szatirikus humorát, és szolgált a legnagyobb, legfájdalmasabb katarzissal. A sorozat messzire jutott az első évad óta. Akkor még, ahogy Kohan mondta, trójai falóként eresztette be a litchfieldi börtönbe Pipert, a felső-középosztálybeli, kiváltságos, szőke lányt, aki hozzászokott, hogy tálcán kínál neki mindent az élet, börtöntálcáján viszont csak egy véres tamponszendvics landolt, miután óvatlanul beszólt a konyhafőnök kosztjára. Az első évadban azt néztük, hogyan hull darabjaira Piper személyisége, a szerep, amit a kinti világban játszott, és hogyan próbál annak romjain felépíteni valami újat. Mintha csak a kiváltságos fehér lányoké lenne ez az identitásprobléma, annak eldöntése, ki vagyok, mi vagyok. Másokat gyakorlati problémák terhelnek: az anyákat, hogyan neveljék a gyereküket a heti egyszeri látogatás során, a feleséget, hogyan tartsa össze házasságát, a transznemű nőt, hogyan fogadtassa el nemváltását kamasz fiával, és hogyan csempéssze be hormonjait a börtönbe.

A frissen bekerült Pipernek mindenki ijesztő, nemcsak az életfogytiglanra ítélt négyszeres gyilkos, de talán az aktivista apáca is, vagy a tűzoltóból lett fodrásznő, akit – a filmtörténetben először – valóban egy színesbőrű transznemű nő játszik. Mikor vőlegénye egy rádióműsorban mondja vissza Piper élménybeszámolóját, a többiekről festett portrék már karikatúrának tűnnek. Mert addigra lement pár epizód, és megláttuk, milyen sors, milyen jellem van a sztereotípiák mögött. Hogy a nagyszájú latina, az őrült fekete, a gyilkos orosz mind hús-vér emberek, akik lehetnek néha gonoszok és néha buták, de vannak jó pillanataik, jó ötleteik, és barátaik, akikkel kedvesek és emberségesek. Egy a közös bennük: valahol kisiklott az életük, és ez általában egy flashbackben derül ki, amivel rendre meglep a sorozat, ahogy más fénytörésbe von egy sekélyesnek tűnő karaktert, és megmutatja, miért viselkedik úgy, ahogy.

Taylor Schilling (A képek forrása: MAFAB)
Taylor Schilling (A képek forrása: MAFAB)

Mélyen humanista tehát Jenji Kohan sorozata. Nehéz lenne olyan szériát mondani, amelyik érzékenyebben és humorosabban beszél arról, milyen faji és nemi előítéletekkel élnek együtt a nők, és milyen trükkökkel próbálják meg előnyükre fordítani a sztereotípiákat, hogy túléljenek a férfiaknak kedvező társadalomban. A börtön, mint minden jobb börtönfilmben, itt is a társadalmat tükrözi vissza. A klikkesedést, a harcokat, a könyöklést; az automatikus, ugyanakkor felülről irányított szegregációt; a visszaélést a hatalommal. Csak itt minden a feje tetejére áll, a fehér lány kiváltságai szertefoszlanak, az életet a főnöknek születettek dominálják, akik körül a többiek légy módjára gravitálnak. A második évadban a fekete börtönkirálynő, Vee robbant ki háborút a latinák és a feketék között. Mint kiderül, nemcsak a nőket erőszakoló őröktől, a raboknál is sérültebb, homofób tanácsadótól, hanem a börtönhierarchiában kitermelt kisfőnököktől kell a legjobban félni. A nők a börtönben még élesebben teremtik újra a hatalmi viszonyokat, és ha van tanulsága a sorozatnak, hát az az, hogy ahol hatalom van, ott azzal vissza is élnek.

A nők is, az őrök is, a börtön is. Három év után magáncéghez kerül a litchfieldi javítóintézet, és az MCC-nek nem az életkörülmények javítása, hanem a profitmaximalizálás az egyetlen célja. Amerikában komoly problémát jelent a börtönök privatizációja, és a rabmunka kiszervezése különböző cégeknek, amelyek centekért dolgoztatják a bentlakókat, egyesek szerint modern rabszolgaságot hozva létre. A börtönprivatizáció, na meg Piper illegális biznisze rajzolja fel a negyedik évad hátterét. Hollywoodi filmbe illik, pedig ezt is a valóságból vették: a magát gengsztervezérnek képzelő szöszi használt bugyikat csempész ki a börtönből és ad el fetisisztáknak, akik dollárezreket is hajlandóak fizetni a hetekig viselt alsóneműkért.

„Meg akartam nyerni a börtönt, azt hiszem. És közben tönkretettem más emberek életét” – vonja le a konzekvenciát Piper, aki három évadon keresztül nárcisztikus, kényeskedő nő maradt, aki csak addig tartotta szexinek az őt bűnbe csábító barátnőt, amíg Alex veszélyt, kalandot jelentett a számára. De amint az érzelmi támogatást várt, ellökte magától. A harmadik évadot azért is volt kényelmetlenebb nézni, mert Kohan elidegenítette a nézőtől főhősét, nem lehetett azonosulni már a manipulatív, érzelmi analfabéta Piperrel. A negyedik évadra viszont a karaktere tragikus ívet kapott, amely az új lendületet és rasszista színezetet kapó bandaháborúban csúcsosodott ki.

A legtanulságosabb sors mégis Joe Caputóé, aki jó szándékkal próbálja igazgatni a börtönt, de nincs meg a gyomra, rafináltsága ahhoz, hogy keresztülvigye az akaratát. Menekülj innen, amíg tudsz, a rendszer úgyis bedarál egyszer, tanácsolja az egyik zöldfülű őrnek Caputo, aki kapálózik ugyan, de változtatni semmin se tud, ha a cég a költségcsökkentésben és a létszámnövelésben érdekelt, mert fejkvótára kapja a támogatást az államtól, és a fizetéseket eltörli, hogy tanórának álcázhassa az ingyenmunkát.

Az OITNB mindezt olyan tragikomikusan tálalja, hogy azon se sírni, se nevetni nem lehet, pedig egyszerre kéne mindkettőt. Zavarba ejt és elgondolkodtat Kohan, és olyan mesterien keveri a hangnemeket, hogy az Emmy se tudott mit kezdeni vele, tavaly átemelte a sorozatot a vígjáték kategóriából a drámák közé. Valóban nehéz hova belőni az Orange-ot, mert a saját ligájában, a saját szabályai szerint játszik. A női sokszínűséget ünnepli, de nem használ feminista lózungokat, tele van popkulturális utalásokkal, de nem vicceskedő, hanem realista, földközelben tartott sorozat.

Ami egyébként roskadozik a díjra érdemes színészi alakításoktól, az idézhető, humoros dialógusoktól, és még a mellékszálak szintjén is olyan kérdések foglalkoztatják, meg szabad-e bocsátani a férfinak, aki megerőszakolta a lánybarátját, és ha megbocsát a nő, elsősorban maga miatt, hogy ne keseredjen meg egész életére, képződhet-e még egészséges érzelmi kapocs kettőjük között. Egyértelmű válasz persze nem jön, de a törekvés, hogy mindenkiben, még az erőszakolóban, a gyilkosban, az elnyomóban is az embert lássuk, érezhető, hiszen akkor tudjuk megérteni, hogyan jutott oda, hogy megöljön és megerőszakoljon valakit, és annyi éven keresztül együtt éljen a tudattal. Kohan pedig nemcsak a mélyére néz ezeknek az önbecsapásoknak, de azt is megengedi, hogy nevessünk és szörnyülködjünk és szívet facsarjunk, látva, milyen nehéz küzdelem nap mint nap embernek maradni.

Az Orange Is The New Blacknél rétegzettebb, humánusabb, humorosabb, tragikusabb sorozatot nemigen látunk már idén. Most ez a csúcsa a televíziózásnak.

A sorozat adatlapja a Magyar Filmes Adazbázisban itt található. Az Orange Is The New Black mind a négy évada elérhető – angol felirattal – a Netflixen.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek