Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MINDEN, AMIT A BÁBSZÍNHÁZRÓL NEM TUDUNK

Bródy Vera: A bábtervező mesél
2016. okt. 2.
Aki először a képeket lapozza át, könnyen arra juthat, hogy ez valami gyerek-dolog. Bizonyos értelemben tényleg az, de egészében teljesen más, konkrétan Bródy Vera alkotói pályája, és mellesleg a magyar bábjátszás öt évtizedet felölelő korrajza. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.
Bródy Vera szövege már 2011-ben készen lehetett, hiszen a bevezetőjét MGP írta, akit félszázados barátság fűzött a tervezőhöz. „Én nem tudok írni” – idézi Molnár Gál Péter a szerzőt, és nagy szerencsénkre, Bródy Vera tényleg nem tud úgy írni, mint egy bölcsész, mert az ötvenoldalnyi szövegben összesen két évszámot találtam, ha jól figyeltem.
Persze, számok nélkül is kiigazodunk a történésekben, hiszen például az Angol Park, az Állami Bábszínház megalapítása, vagy a forradalom említése épp elég támpontot ad, ha meg semmilyet, mint például az „egy varsói fesztiválon” kitétel – jöhet a böngészés a neten. Igaza van Bródy Verának, az adatolás nem az ő dolga (nyugodtan hagyhat egy kis munkát az utókorra), bőven elég, hogy elmeséli azt, amit már senki sem fog.  
Nem csodálom, hogy A bábtervező mesél címnél kötöttek ki a kötet megalkotói, hiszen Bródy Vera olyan kötetlen stílusban idézi fel az emlékeit, hogy az olvasót szinte partnerévé avatja. Pontosabban egy olyan kíváncsi ismerőssé, aki bábszínházat eddig csak elölről, vagyis a nézőtérről látott, ezért pontosan el kell neki magyarázni, hogy mi zajlik a paraván mögött. Például azt, hogy a figura létrejöttében a legbiztosabb kiindulópont – mint annyi más művészeti ágban – maga a természet, akár egy félbevágott hagyma, aminek a szétrepdeső héjai képesek egy hajzuhatag megoldását inspirálni. Hatása van a tervezésre a társművészeteknek is, az Aladdin előtt Koós Ivánnal végigjárták a Kelet-Ázsiai Múzeumot, de olyan is előfordult, hogy az elképzelés nem jött be: bármennyire szellemesnek tűnt a Háry János bábjait a keresztszemes hímzés mintáiból levezetni, a tervek végül a fiókban maradtak, mert három dimenzióban nem szólaltak meg.
A báb egyébként is nehezen jön világra, háromszor születik meg. Először papíron a tervezői asztalon, aztán a műhelyben, ahol kitalálják, mi tartsa össze a részeket és miképp legyen mozgatható, végül a színészek kezében, akik szó szerint életre keltik. Aki már látott bábkiállítást, tudja, miről beszélek: pár centi brokát, bársony, prém vagy csipke – a bábok önmagukban, a játszók nélkül kifejezéstelen, halott babák. Persze, a színpadi életre keltéshez a tervezői fortély is hozzátesz, hiszen például a figura „tekintete” a szem tizedmilliméterre eltalált helyén múlik.  
Bródy Vera mindent tud a szakmájáról, de egy pillanatra sem helyezi előtérbe magát. Többször hangsúlyozza, hogy a bábszínház csapatmunka, „számomra a színház egy társulatot jelent” – mondja. Ír a kezdetekről, amikor még élő zene kísérte az előadásokat, az első igazgatójáról, az egyébként festőművész Bod Lászlóról, aki odavette gépírónőnek, s aki már akkor fontosnak tartotta, hogy kortárs szerzőket nyerjen meg a műfaj számára. Nem nevesíti a másodikat, akinek dilettantizmusa miatt Győrbe emigrált a fél társulat – de legalább megszületett az ottani bábszínház -, majd sokat emlegeti az újra színházértő harmadikat, Szilágyi Dezsőt (1958 – 1992 között igazgató), aki mellett kiteljesedett a pályája. És nem feledkezik meg a láthatatlan munkatársakról sem, „sztoriba hozza” a műhelymestereket, díszletezőket, világosítókat, akik vele együtt a lehető legjobb iskolát járták ki, ugyanis az indulás éveiben Jakovits József szobrász (az Európai Iskola tagja) volt a műhely vezetője, akitől nem csak technikai tudást, de képzőművészeti műveltséget is lehetett szerezni. Az utolsó lapokon Koós Iván a leggyakrabban emlegetett barát és kolléga, akihez Bródy Verát évtizedekig tartó termékeny és sikeres alkotói korszak fűzte. 
Sok mindent megtudunk hát az Állami Bábszínház kulisszák mögötti működéséről, de nem programszerűen, csak úgy mesélősen beágyazva az történetekbe, soha sem elhomályosítva a legfontosabbat, a bábok megálmodásának és megformálásának problémáját. Rajtuk keresztül a legjelentősebb előadások keletkezéstörténetébe nyerünk bepillantást, a leghosszabb ideig játszott Misi Mókustól kezdve a felnőtt előadások (Bartók-, Kodály-, Stravinsky-, Shakespeare-adaptációk) elvontabb világán át a boszorkányos mesedarabokig. És persze szó esik a televíziós produkciókról is. Főleg a kreatív, beavatós sorozatokról (Játsszunk bábszínházat!), de olyan szakmai kérdésekről is, hogy a fekete-fehér tévéadásokban miért voltak fontosak a színek.
Bródy Vera az 1970-es évektől Franciaországban él, ám kapcsolata soha nem szakadt meg a budapesti bábszínházzal. Az előadásokra készülve rendszeresen hazajárt, emellett ott is dolgozott, csak kicsit másképp, bábtanfolyamokat tartott és könyveket szerkesztett.  
Leginkább életkönyvnek lehetne nevezni a kötetet, mert Bródy Vera úgy ír magáról, hogy közben az egész szakmáról gondolkodik. Ha életrajz lenne, akkor tele lenne évszámokkal, s tán még a születésnapját is megtaláltuk volna benne. De, mint fent írtam, néhány adatnak utána kellett nézni, így meglett a legszemélyesebb is: Bródy Vera október 14-én lesz 92 éves.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek