Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CEFRE ÉS BOR

Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
2014. dec. 4.
Néhány hete mutatták be Hajdu Szabolcs „pusztai westernjét”, a Délibábot a hazai mozik. A rendezővel eredetileg csak a filmjéről beszélgettünk volna, de az interjú végül épp olyan metaforikus lett, mint maga a Délibáb. HUNGLER TÍMEA INTERJÚJA.
Revizor: Túl vagy jó pár közönségtalálkozón itthon és külföldön – kaptál olyan kérdéseket, amelyek esetleg új megvilágításba helyezték számodra a filmet?
Hajdu Szabolcs: Az lehet, hogy én talán már fáradt vagyok attól, hogy lényegében ugyanazt hajtogatom egy ideje, a nézők azonban frissen és nyitottan mennek be a moziba, mindenféle prekoncepciók és előítéletek nélkül. Csak annyit látnak, hogy itt egy új magyar film, és nem azt nézik, hogy Hajdu Szabolcs rendezte – a többségük azt sem tudja, ki vagyok. Persze, igaz az is, hogy mindig akad egy szűkebb kör mindenhol a világon, amelyik ismeri a filmjeimet. Az egyik fő különbség a magyar és a külföldi megítélés között szerintem az, hogy itthon tapad a magyar filmekhez egy bizonyos elvárás és vágy. Sokan szócsőként tekintenek a hazai filmekre, és szeretnék, ha azt fejeznék ki, amit ők szeretnének, hogy kifejezzenek. 

R: Most például mit szeretnének belelátni a Délibábba?
HSZ: Ezt ebben a pillanatban nem tudom pontosan megmondani. Kéne ahhoz még jó pár hónap a bemutató után, hogy lássam, milyen a közhangulat. Hajdu Szabolcsot biztos bele akarják látni, legalábbis azt, ami Hajdu Szabolcsból tetszik nekik. De Hajdu Szabolcsból annyiféle van, amennyit Hajdu Szabolcs megmutat belőle. Mindegyik filmem egy másfajta érdeklődésről tanúskodik, vagy inkább azt mondanám, hogy sokfajta érdeklődésről. Szeretek folyamatosan váltani és nem ismételni önmagam. Különböző mélyinterjúkra jellemző, hogy a beszélgetés végén felteszi az újságíró a kérdést: ha újra kezdhetnék, ugyanúgy csinálnának-e mindent? Egyszer tőlem is megkérdezték ezt, mire azt válaszoltam, hogy „frászt csinálnék mindent ugyanúgy”. Minek csinálnám ugyanúgy, ha egyszer már úgy csináltam? Kipróbálnék mindenféle mást helyette. Én a filmekkel így vagyok: kizárólag az érdeklődés hajt, és szeretem kipróbálni magam, mert az frissen tart. Tehát nem az attól való félelem motivál a rendezés során, hogy elrontok valamit. Nem akarok biztosra menni. 
R: Ez volna a magyar filmes betegség? Szeretnek a rendezők biztosra menni?
HSZ: Ez általában vett alkotói probléma. Természetesen nálam is újra és újra előjön, és ilyenkor mindig próbálok megszabadulni tőle. Végiggondolom, mi az, ami érdekel, mi az, ami hajt, és azt csinálom meg. 
R: Hogyan következik az előző filmjeidből a Délibáb
Hajdu Szabolcs
Hajdu Szabolcs
HSZ: Az én filmjeimet külsődleges dolgok különböztetik meg egymástól, úgy értem, formabeli sajátosságok. Más játékot játszom minden egyes filmmel. Két dolgot lehet szerintem megfigyelni egy alkotónál a műveiben. Az egyik, hogy mit gondol a világról – ez a lelki alkatáról tanúskodik. A másik, hogy hogyan játszik – ez főként a formát érinti, bár a forma mindig befolyásolja a tartalmat is, sőt van, ugye, hogy a kettő ugyanaz. Mert egy művész mindig játszik, még az a művész is, aki eközben irgalmatlan fájdalmakat él át, mint például József Attila. Játék nélkül nem jöhetett volna létre a Nagyon fáj, ahhoz, hogy megszülethessen, játszani kellett a ritmussal, a rímekkel. Lehet szépen játszani, elegánsan, önfeledten vagy éppen visszafogottan. Szerintem az én filmjeimet az különbözteti meg egymástól, hogy én sokféleképpen szeretek játszani. Beleunok az egyik játékba, ezért követi egy másik fajta játék mindig az előzőt. Épp ezért van az, hogy egy-egy filmemhez mindig más típusú közönség – ami esetemben egy szűkebb kör – tapad. Ha belegondolsz, a Fehér tenyértől mindig ugyanaz a téma: a szabadság. Az elnyomó és az elnyomott viszonya – keletről nyugatra, nyugatról keletre. Csak mindig máshogy, más játékokon keresztül mutatom meg ezt, ami megtéveszti a nézőket. Hat játékfilmet csináltam eddig, és mindig a második okozta a csalódást. Aki szerette a Macerás ügyeket, az nem szerette a Tamarát. A Tamaránál éltem meg azt először, amit most a Délibábnál, hogy: mi ez a hülyeség?! Akkor egyébként még el is hittem, hogy rossz filmet csináltam, nem is néztem meg tíz évig. Amikor végül mégis újranéztem, rájöttem, hogy jobb, mint a Macerás ügyek. Utána jött a Fehér tenyér, ami meg szakított az előző két film közönségével, amelyik azt mondta a Fehér tenyért látva, hogy „elment a gyerek a kommerszbe”. Tarr Béla behívott az irodájába, végigelemezte az egész filmet, és azt mondta, ez így nagyon nem jó. Ezután jött a Bibliothèque Pascal, amivel meg külföldön nem tudtak mihez kezdeni azok, akiknek a Fehér tenyér tetszett: nem esett le nekik, hogy még mindig ugyanarról beszélek, és ugyanolyan személyes filmet csináltam, mint a Fehér tenyér. A Bibliothèque Pascal sokkal jobban megosztotta a külföldieket, mint a Délibáb, ami kinn gyakorlatilag csak pozitív visszajelzéseket kapott. Szóval mindig ez van. Hozzászoktam, és számítok is rá. 
R: A Délibáb attól függetlenül, hogy metaforákban fogalmaz, bizarr módon köthető az aktuálpolitikához is. Jól látom?
HSZ: A mai helyzet leképezése. De nem csak a konkrét mai helyzeté, már akkor is ez volt a jellemző, amikor évekkel ezelőtt nekikezdtem a filmnek. Ugyanezt láttam a társadalomban, de ugyanezt látom a száz évvel korábbi magyar társadalomban is. 2008 vagy 2009 környékén éreztem azt, hogy a Délibáb tulajdonképpen jóslat. Ráérzés, megérzés. És tényleg, pár évre arra, hogy hozzáláttam a filmhez, elkezdett a valóságban bekövetkezni, ami a történetben megjelenik. Ennél a filmnél nem a western műfaja volt az, amiben elmerültem, hanem a társadalompolitika. Társadalompolitikai írásokat olvastam az előkészítés során a hatalomról, az erőszakról, dokumentumfilmeket néztem a hetvenes-nyolcvanas évekből. 

R: És végül arra jutottál, hogy ez az ország mindig ugyanazt a lemezt rakja fel?
HSZ: Igen, és mivel feldolgozatlanok az ügyek, nem tud továbblépni. Annyi feldolgozatlan dolog gyűlt össze az évtizedek során, hogy ezt már normális kommunikációval nagyon nehéz kibeszélni. Ahhoz, hogy elindulhasson valami tisztulás, olyan kémiai folyamatnak kéne lejátszódnia, mint a bor esetében. Van ugye a cefre, ami elkezd forrni, ez nagy zűrzavart eredményez, amikor senki nem tudja, hogy mi micsoda, és aztán szépen lassan, hosszú-hosszú idő alatt, az egész kezd letisztulni. De ahhoz, hogy az egyik minőségből a cefre eljusson egy másikba, vagyis borrá váljon, a forrás elengedhetetlen. Ha ez nem történik meg, a cefre ecetesedni kezd, rohadni. És ez a helyzet itthon már régóta: az ország ecetesedő cefre. 
R: És letisztulhat?
HSZ: Ha a társadalmat úgy nézem, mint egy embert, akinek van egy jobb keze, meg egy bal keze, azt mondom, még hosszú ideig nem lehetséges. Ahhoz, hogy rá tudjak gyújtani egy cigarettára, az egyik kezemmel megfogom a gyufásdobozt, a másikban pedig a gyufaszálat. A bal kéz segít: odateszi a gyufásdobozt, a jobb kéz meggyújtja. Ha enni akarok, a bal kezemben van a villa, megszúrom vele a húst, a jobb kezemben a késsel elvágom. A két kéz összehangoltan dolgozik. Ehelyett itthon mi történik? Bal kéz kiveri a jobb kézből a kést: éhen maradunk. A jobb kéz kiveri a bal kézből a gyufásdobozt: még egy cigarettára sem tudunk rágyújtani. Tök mindegy, hogy balról vagy jobbról rúgjuk be a gólt, az a lényeg, hogy gólt rúgjunk, különben elveszítjük a meccset. És a meccset folyamatosan elveszítjük. 
R: Nem éreztem a filmet nézve, hogy sulykolva lenne ez az „üzenet”. 
Jelenet a Fehér tenyérből
Jelenet a Fehér tenyérből
HSZ: Én inkább metaforákban szeretek fogalmazni, szándékosan lett a történet ennyire leegyszerűsítve. De valóban, a kétdimenziós falvédős kép mögött létezik a filmnek egy másik dimenziója is, többek között ezért is lett a címe Délibáb. Ebben a második dimenzióban próbáltam olyan szimbólumokat elrejteni, amelyeknek végtelen a jelentésgazdagsága, utalnak, érzetetnek, sejtetnek, még nekem rendezőként is felfoghatatlanok. Nagyon le tudok hangolódni attól, ha kimondok egy konkrét mondatot, mert szentenciának hangozhat, és úgy tűnik, mintha tudnék valamit, épp ezért irtottam is ezeket a filmből a vágás során. Amint elkezdem visszacsipegetni a sztorit, a szimbólumok felerősödtek, és azokra esett a hangsúly, hiszen egy konvencionálisabb történetépítkezésnél épp a metaforák halványulnak el, mert a cselekmény kerül az előtérbe. Ez ízlés és érdeklődés kérdése – lehetett volna ebből az alapanyagból egy pergősebb, sztorisabb filmet is összevágni. 
R: Miért a magyar puszta lett a helyszín? 
HSZ: Misszió. Nem véletlenül van az a felirat a film elején, hogy „a magukra hagyott falvakban apátia és szegénység, a főváros ragyogása távoli csillag”. Ha nem foglalkozik senki a vidékkel, magukra hagyják az ott élő embereket, azokkal fognak menni a politikában, akik foglalkoznak velük, akik meghallgatják őket. Kétmillió ember él Budapesten, nyolcmillió vidéken, és óriási a főváros és a vidék közötti szakadék. Vidéken születtem, ott nőttem fel, visszajárok oda, a Délibábot is ott csináltuk. A budapestiek, ha fel is fogják, emocionálisan nem tudnak azonosulni a vidék problémáival. Ha körülnézünk, azt látjuk a környező országokban, hogy azért működik egészségesebben például Románia, mert több pólusú. Semmi gond azzal, ha valaki Bukarestből Kolozsvárra, Temesvárra, Nagyváradra, Nagyszebenbe megy a munkája miatt. Magyarországon bármekkora jóindulattal figyeljük is a vidéki városok kulturális törekvéseit, egy magyar állampolgár számára nem komolyan vehető célpont egyik vidéki város sem Budapesthez képest. Ezért is mennek az emberek inkább külföldre. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, nagyon erős szándék kell: egy művészember esetében az, hogy odamenjen, ott beszéljen, és mondja el, amit el tud mondani. Ezt a filmet egy alapos felkészülés előzte meg, rengeteg ajtó kinyílt, amin keresztül megláttam dolgokat, de ezeket épp a film miatt kellett később hátrahagynom. Azt javasoltam a stábnak, hogy ne legyen most werkfilm, mert az a kutyát sem érdekli, hanem azt az összeget, amit erre szokás elkülöníteni a költségvetésben, fordítsuk arra, hogy egy kis forgatócsoporttal megvizsgáljuk a filmben megjelenő háttérszereplők valódi életét. Egyébként javarészt közmunkások a környéken, szociális otthonokból szedtük össze őket. Nagyon érdekes anyag gyűlt össze, nem egy dokumentumfilm, hanem sok-sok dokumentumfilmre való. Ez egy másik, nem játékfilmes megközelítése a témának, ami kapcsolódik ugyan a filmhez, de mégis más. Szilágyi Lenke egy fotósorozatot is készített a forgatás során – Pécsett például ezzel a fotókiállítással kötötték össze a vetítést. Egyébként úgy látom, hogy a transzmédiáé lesz a jövő, több irányból kell megközelíteni ugyanazt a témát. 

R: A Délibáb szüzséje lényegében pár mondatban összefoglalható. Egy afrikai focista (Isaach De Bankolé) egy bundabotrány után a magyar pusztán kap munkát, de hamarosan rájön, hogy lényegében egy rabszolgatartó telepre tévedt. Bár nem vágyik a forradalmár szerepére, a helyzet mégis úgy hozza, hogy a lázadás élére áll. Leegyszerűsítve: a filmtrilógia (Fehér tenyér, Bibliothèque Pascal, Délibáb) záró részében még mindig a szabadság a téma. 
HSZ: Azt gondolom, hogy a szabadság, a szabad akarat az emberi létezés egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb értéke. Két okból tartom ezt a legfontosabbnak. Egyrészt nem kapjuk készen, meg kell érte harcolnunk. Másodszor pedig: ha megharcoltál érte, és elérted, kezdened kell vele valamit. Ezzel kezdődik a felnőtt életed: élsz a szabadsággal vagy visszaélsz vele. És ugyanez áll a társadalomra is. Ha egy társadalom a szabadságáért nem harcol meg, nem fogja érteni és nem fogja értékelni. Ha készen kapja, nem tud mihez kezdeni vele, és elherdálja. Szerintem ez történt Magyarországgal is a rendszerváltás után. Nálunk elnyomták a forradalmakat, és mindig félmegoldások születtek. Nem volt elég rossz a Kádár-korszak, csurrant-cseppent mindenkinek. Ha Kádár élt volna még a ’89-es rendszerváltás idején, akkor sem következett volna be, hogy bitófára húzzák. A románoknál – ellentétben velünk – épp ez a szocialista időszak volt a legsötétebb: effektíve éheztek az emberek, még az értelmiségi réteg is mélyről jövő dühvel és gyűlölettel kívánta, hogy koncolják fel Ceaușescut, vagyis a románok elmentek a végsőkig. De épp ezért Romániában elindulhatott egy nagyon lassú tisztulási folyamat. Bár nagyon nem szeretem, ha egy filmrendező a saját filmjeit magyarázza, de a Délibábban benne van a véleményem, hogy nem a Messiást kell várni, a messziről jött embert, aki majd rendet csinál, mert nem fog senki kívülről segíteni. Mindenkinek a maga kis privát forradalmát kell naponta megvívnia. Ha mindenki csak vár, és nem oldja meg a közvetlen környezetében felmerülő dolgokat, semmi nem fog soha történni. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek