Színházak éjszakája 2016
2016.09.25.

A Színházak Éjszakájának végén, amikor az eső már elfogyott, a hold meg túltelt, a Jurányi teraszán hallottam a hírt, hogy Kulka János újra színpadon volt. PROICS LILLA ÍRÁSA.

Aki szeret csobbanni az érzésben, hogy Budapest az összes közéleti rettenet ellenére is egy kulturálisan színes és gazdag város, az szeptember 17-én, szombaton elindult a színházak közös évadnyitó eseményére. Szórakoztató volt lesni az egyik helyről a másikra induló emberek találkozásait, akik a karszalagokat kifigyelve ismeretlenül is szóba elegyedtek egymással. Volt helyszín, ahova lazán befértünk, és volt, ahol egymás nyakába lihegve vártuk, hogy bejuthassunk. 

A Pesti Magyar Színház varrodájába hirdetett gyülekező előtt az előtérben ácsorogva arra lettem figyelmes, hogy három nő (egyikük nem volt több húsz évesnél) felváltva mondja fel Márkus László és Almási Éva kabaréját, hogy Mi kerül ezen a fotelon 7200 forintba? A rögtönzött múltidézést többen hallgattuk lopva, amit egyszer csak észrevettek az előadók, így meg is született a várakozás és a spontán amatőr formáció jóvoltából egy heveny kis színház, amelyre kicsivel később elégedetten gondoltunk vissza. 

A rendezvény honlapja a Szerepcseréről azt tette közzé, hogy „férfijelmezek női színészen, női jelmezek férfi színészen”, amit én úgy értettem (félre), színészeket fogunk látni szokatlan öltözetben, ami bizonyos értelemben a színház esszenciája. Ezzel szemben kedves varrodai szakemberek meséltek vállfákon lógó ruhákról. Vállfán lógó ruhák iránt azonban soha nem volt szikrányi érdeklődésem sem – na, ez így is maradt. 

Meglehet, azért is vettem ezt a fél órát rosszul, mert előtte már a Rózsavölgyiben, az Esélyegyenlőségi Szalon rendezvényén padlót fogtam, ahogy a Sorsfordító című film vetítése után Balázsy Panni beszélgetett az alkotókkal, mindenekelőtt a film egyik producerével, akinek a nézőtéren ott ült a tízéves-forma autista kisfia, amint fel is hívta rá a közönség figyelmét. A nagyfilmes stáblistájú kisfilm művészkedő volt, minimális tematikus tartalommal. A beszélgetésben pedig a producer anya, aki érzékenyítő filmet akart létrehozni, autista kisfia füle hallatára ilyeneket mondott: „nem betegség” (pedig semmi oka nem volt tagadással homályosan magyarázkodni), „egészségügyi állapot” [az autizmus], „normális” [nem autista]. Az elkészült anyagot, továbbá annak interpretációját nem legitimálja az alkotók nemes célok iránti elkötelezettsége, csakis annak minősége – és lehet, hogy túlérzékeny lettem, de ez így egy szalon freak show-nak tűnt.

Ahogy a fent emlegetett műsorszám egyébként egyetlen érzékenyítőként szerepelt a Rózsavölgyi változatos és gazdag kínálatában, az Átriumban végiggondolt, egymásra épülő tematikájú programot állított össze. A terápiás kutyakiképző vendéggel való beszélgetés közben pedig megtudtam, hogy az Átrium az ország egyetlen kutyabarát színháza, büféjébe ebeket is beengednek. És bár egyes kutyák képesek fegyelmezetten végigbírni bizonyos előadásokat, ritkán önfeledtek a nézőtéren, ezért az előadás ideje alatt a színház munkatársai sétáltatják őket. (Vessük össze gondolatban a kutyabarát és nézőbarát színházakat.) Az ezt követő műsorban Mázló Timit siket színésznőként és Juhász Tomit látássérült zenészként kérdezte egy újságíró. Juhász Tomi meg is adta a diskurzus hangnemét a megjegyzésével, hogy ilyenformán szórakoztató beszélgetésre számíthatunk, amire zavart, halk nevetgélés volt a közönségválaszt, és pillanatok alatt érteni engedte, hogy benne aztán a legkevésbé sem a látása / nem látása az érdekes. Így szépen falnak is ment a koncepció – és ez a legjobb, ami egy ilyen helyzetben történhet.

Ezután átléptünk a Jurányiba, ahol a Szputnyik Mentőcsónak Egysége az éppen készülő, hajléktalanságról szóló színházi társasjátékot mutatta be. Izgalmas helyzet volt, mert figyelhettük a társulat tagjainak és meghívottjainak lazán keretezett megmutatkozásait, az egymásra, a helyzetre való reagálásukat. Akik eljöttek, láthatóan várakozással néztek a játékhoz igazított interaktív színház elé. Az estét a Színházi Kritikusok Céhének Ön kritikus? című rendezvényén fejeztük be, ahol élő, sőt viruló színészek játszottak, zenéltek (megszámolni se tudtam, hányan), olvastak fel, és adtak fel találós kérdéseket, a helyes válaszokat csokoládéval jutalmazva. A színházak többsége ugyanis ezen az évadnyitó fesztiválon 20%-os kedvezménnyel adta el a jegyeket, a Céh igyekezett legalább jó szájízt hagyni a szépszámú érdeklődőben.

Alighanem az itt elmondottakhoz hasonlóan különféle benyomásokban volt részük azoknak, akik több helyre is betértek a Színházak Éjszakáján, de nem fogja a kedvüket szegni pár gyengébb vagy egyenesen rossz élmény, mert a színház kísértésének képtelenség ellenállni.
Szerző: Proics Lilla