Kiéhezettek
2016.10.01.

Mike Carrey általános rajongásnak örvendő zombis regényéből a mozifilmes talajon még ismeretlen Colm McCarthy készített korrekt, gondolatgazdag adaptációt. A történet felvetései is meggyomrozzák az embert, de mozgóképen látni mindezt még felkavaróbb. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Ennek borzasztó egyszerű oka van: a film főszereplője egy tizenéves kislány. E karaktert, Melanie-t – remekül – alakító Sennia Nanua 2002-es születésű, ami egyébként nem lenne igazán fontos. Ha nem erről a filmről lenne szó. Tudom, régi kérdés ez, mármint, hogy mennyire aggályos gyerekeket véres és erőszakos alkotásokban szerepeltetni, hiszen ott van például a leghíresebb példa, Az ördögűző, amiben az akkor 12 éves Linda Blair olyan dolgokat művel a vásznon, amiket sok felnőtt kollégája nem vállalt volna el szívesen. 

És most nem feltétlenül a filmesek felelősségéről beszélek, hisz ezzel kapcsolatban sose jutunk dűlőre – elvégre számos olyan kikerülhetetlen klasszikust ismerünk, melyben kiskorúaknak elképesztő dolgokat kellett megcsinálniuk, s bizony szegényebb lenne a filmhistória, ha ezek a produkciók nem készülnek el (s nyilván megvannak arra a módszerek, hogy a forgatáson vidámabb legyen a hangulat annál, mint amit végül a vásznon látunk). Hanem sokkal inkább arra gondolok most, ami a befogadóban zajlik, jelen esetben a Kiéhezettek megtekintése közben. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Vagy hát, inkább nem általánosítanék. Annál maradok, hogy engem alaposan kikészített, hogy egy kislány emberek nyakát csócsálja ebben a filmben, vagy éppen macskát eszik – s egy csomó olyan dolgot láthatunk tőle, amit kislánynak nagyon nem kellene csinálnia. Zavarba jöttem ettől, mint ahogy attól is, hogy aztán a gombás kórral még nem megfertőzött felnőttek műanyag szájkosarat adnak Melanie-ra. Aki a sztori szerint nyilvánvalóan veszélyes, s ez a film nyilvánvalóan pont ettől működik ennyire: hisz arról szól, hogy mi van, ha eljön az az idő, amikor az emberiség majd azt gondolja, hogy a gyerek többé már nem gyerek. Nem maga az ártatlanság: gyereknek lenni csalfa álarc, mely mögött a rothadó pofájú zombulás vár a civilizációra. Ha nem a teljes pusztulás...

E provokatív felvetés persze magát a zsánert is frissíti, izgalmasabbá teszi, sőt ettől lesz igazán lebilincselő film a Kiéhezettek – s gondolom, ettől működik a regény is, amit sajnos még nem olvastam. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy a filmverzió speciális e történet esetében. Hisz itt tényleg igazi, valódi gyerek ez a ragyogó tekintetű Melanie, s tündöklő lénye legalább annyira megkavarja a nézőt, mint a katonát (Paddy Considine), a tanárt (Gemma Arterton) és a tudóst (Glenn Close), akik együtt gyalogolnak vele a zombi-apokalipszis sújtotta városban. Figyeljük ezt a kislányt, ahogy őzike szemeivel ránéz erre a világra, ahol romok és emberszörnyek éktelenkednek mindenütt, s nem akarjuk elhinni, amit elég hamar látunk: hogy ő is fertőzött, s bizonyos szagokra reagálva vadul zabáló zombivá változik – mint valami extravagáns, epizodikusan tomboló elmebeteg.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A mi világunkba nem fér bele ez a dolog – s tulajdonképpen éppen ettől zseniális ez az egész, s pont ezért nem kellett McCarthy-nak sok mindent csinálnia a zombifilmmel ahhoz, hogy az övé elüssön a többitől: a Kiéhezettekben is ugyanúgy kergetőznek, ugyanúgy paráznak, ugyanúgy reménytelenül küzdenek az élőhalottak ellen, mint bármelyik rokondarabban. De mégis másról szól, durván és szívettépően hatékonyan. Poétikus, mégis kényelmetlenül átgondolt, így hát valahol elképesztően racionális felvetés ez, melyet a film következetesen és ügyesen adagol nekünk, hogy aztán a befejezéssel szembesítsen vele: gyereknek lenni igenis, minden körülmények között a reményt jelenti – csak nem feltétlenül úgy és olyan feltételek mellett, mint ahogy mi kényelmesnek gondoljuk magunknak. Mert bármit is szeretünk hirdetni (hazudni) olykor, véletlenül se mi találjuk ki a játékszabályokat.