Idegpálya
2016.09.21.

Nem akarok tinifilmezni, ezért inkább megengedően generációs mozinak mondanám az Idegpályát. Okostelefon, internet, virtuália. A kaland is csak akkor kaland, ha rögzíteni és posztolni lehet. Addig mégis jó mozi, amíg a morál vattacukorként be nem borít mindent. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Azt már ’95-ben is tudtuk, hiszen Sandra Bullock olyan jól megmutatta nekünk A hálózat csapdájában című filmben, hogy mennyire rossz tud lenni, ha az egész életünk bekerül a számítógépek uralta labirintusba. Hiszen – egek ura! – elég lesz majd megnyomni a Delete gombot és egész személyiségünk (az összes adatunk) eltűnik, hiába marad meg, amolyan felesleges vázként, a fizikai valónk. Vagyis nem az számít már, hogy ki vagy, hanem az, hogy a gépek mit tudnak rólad, figyelmeztetett felemelt ujjal Irwin Winkler mozija, mi meg csak hümmögtünk, hogy ez is csak Amerikában történhet meg. 

Azóta eltelt húsz év (vagy inkább két évszázad), és megtörtént az, amire az akkori alkotók nem is gondoltak volna: mindenki önként menti át az életét a számítógépek teremtette világba. Ha időnként nem kellene enni és eleget tenni a fajfenntartás most még kellemes feladatának, talán már vissza se térnénk a lassú és a net szempontjából inkompatibilis fizikai valóságba. (Bár ez sem jelenthet sokáig akadályt, hiszen könnyen lehet, hogy nemsokára a személyre szabott számítógépünk operációs programja lesz életünk nagy Ő-je, ahogy azt A nő is jövendölte.) 

Az Idegpálya Spike Jonze okos és ironikus látomásához képest inkább közhelyek gyűjteménye, de a közhelyekben épp az a jó, hogy könnyen átélhetők. Ki ne tudná, hogy a gimisek folyton a neten lógnak, hogy számukra csak annak van relevanciája, ami feltölthető és lájkolható, hogy a világ csak tökéletlen mása a képernyőn láthatónak. A virtuális valóság ugyanis megtöbbszörözi az identitást, bárki lehet egyszerre tömeggyilkos és királylány, bárhova bekukkanhat és bármit átélhet, anélkül hogy anonimitását felfedné. A mennyország nem távoli mítosz immár, csak egy jelszó kell hozzá meg gyors internetkapcsolat. Az alapdilemma pedig így szól: ki akarsz lenni, Játékos vagy Néző?

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Az Idegpálya nevű játék (ez magyarul elég idétlenül hangzik az angol Nerve-vel szemben) épp ezt kínálja fel: különféle apró kihívások segítségével szabadulj ki a mindennapi életnek hívott börtönből. Játssz, nyerj egy zsák pénzt, és légy te a nap internetes hőse. Rúgd seggbe a felnőttek kicentizhető életét! A gátlásos Vee (Emma Roberts) egy nap úgy dönt, ő is játékos lesz néző helyett, s egyre jobban behúzza őt a játék, amely eleinte csak szabadságot és szerelmet kínál a jóképű Ian (Dave Franco) személyében, de aztán kezd életveszélyes fenyegetéssé válni.

Hasonló alaphelyzetből eddig jobbára horrorfilmet forgattak. A 13 Sins című filmben először egy légy megöléséért kap ezer dollárt az adósságokban fürdő főhős, akit aztán lépésről lépésre vezet a nagyobb és megbocsáthatatlanabb bűnök felé a mindent látó és halló Nagy Testvér játéka. A Would You Rather-ben igen éles erkölcsi választások és fájdalmak vezetnek el a teljesen értelmetlen győzelemig, csak itt legalább láthatók a perverz játék irányítói, hiszen egy bezárt térben, „offline” küzdenek meg egymással a „versenyzők”. Az Idegpálya a két filmhez hasonlóan építi fel a feszültséget, helyenként kifejezetten izgalmas is tud lenni, miközben némi éllel mutatja be a fiatalok gátlástalan, határokat feszegető világát, és használja ki a virtuália vizuális nyelvét, mintha nem is moziban, hanem a laptopunk előtt ülnénk.

Már abban is van némi irónia, hogy a horrorfilmekben jártasságot szerző Ariel Schulmanra (Parajelenségek 3-4., Viral) bízták, hogy a horrorban már körbejárt és kivesézett témát tinifilmmé szelídítse. Látványban meg is oldotta a feladatot, e tekintetben nem is hagy támadási felületet az Idegpálya, minden ott kezd zuhanórepülésbe, amikor az amúgy gördülékeny történet átcsap moralizáló példabeszéddé. Ráadásul annak is a kimondottan ostoba és szájbarágós változatát kapják elő. Mintha nem bíznának a nézőkben az alkotók, és helyettük szeretnék elvégezni az amúgy sem túl bonyolult értelmezési feladatot, így szinte beleverik az orrukat a kívánt tanulságba. A bűnrészesség empatikus érzetéhez talán másképp is eljuthattunk volna, nem csak úgy, hogy ezt szó szerint leírva az arcunkba tolják, katartikus élménynek álcázva a dolgot. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Vee szózatára, amelyet a felhergelt tömeghez intéz a játék „döntőjében”, már nincs is szavunk, talán csak annyi, hogy aki ezt megírta, évtizedek óta nem látott kamaszt közelről. És ez már azért is baj, mert így sikerül lenullázni a felvetett téma komolyságát, hiszen mindig lesz majd néhány becsületes hacker, aki felülírja a Gonosz forráskódját, és megmenti lelkünk tisztaságát, nem? A már említett két horror (persze ez már a rétegműfajból is következik) e tekintetben jóval messzebbre merészkedik, jóval mélyebbre ereszti nézőjét a nyúl üregébe: jobban értik, hogy a hasonló játékok célja a dehumanizálás, a szereplők lealjasítása (a legtöbb reality is ebből szerzi a nézettséget), annak megértése, hogy a nagy pénznyeremény ellenére sincs és nem is lehet nyertes, mert aki addig elér, már régesrég hátrahagyta a méltóságát, lelkiismeretét, erkölcsi érzékét. Az Idegpálya is megérdemelt volna e tekintetben egy karcosabb befejezést, hiszen a tét eredetileg itt sem volt kevesebb.

Amilyen pontosan és hihetően ábrázolja a tinik világát az Idegpálya, annyira nem tud mit kezdeni a felnőttekkel, akik jobbára csak statisztálnak a filmben. De akkor sem járnak túl jól, ha meg kell szólalniuk. Az aggódó anya szerepében feltűnő Juliette Lewis mintha a középkorból tévedt volna ide, a kérdéseiből és reakcióból ítélve legalábbis biztosan, így nem is tudunk másra gondolni, hogy karakterével igazából a digitális analfabétákat szerették volna parodizálni. Önként és akaratlanul.

Ha az Idegpályát nem nyomná agyon az utolsó húsz perce, akár kellemes meglepetésként is elkönyvelhettünk volna. Így viszont marad a Delete gomb, hogy legyen hely másnak.