„TÖRI A SZÉKELYT…”

Székely Gábor: Inkább csodálkoztam, hiszen több mint húsz éve nem rendezek. Nem késztet számvetésre, mert ez olyan szakma, ahol az ember naponta megméretődik, így ennyi idő után már kialakul valamiféle kép a saját munkáiról. Az, hogy a kritikusoknak eszébe jutottam, számomra nagyon megtisztelő.

SzG: A tanári pálya a Színművészeti Egyetemen már korábban kezdődött, a professzionális rendezői munkámmal párhuzamosan. Mindkettő ugyanabból a szakmából táplálkozik. Ugyanazokat a tapasztalatokat, szakmai megfigyeléseket próbálom továbbgondolni, lefordítani a hétköznapi nyelvre és elbeszélhetővé tenni. Tanítottam színészeket, rendezőket, most két rendező osztályban dolgozom, saját osztályt már nem indítottam.

SzG: A különlegessége vagy a furcsasága talán abban rejlik, hogy az aktív rendezők többsége leginkább azzal foglalkozik, amiről beszélni akar a közönségnek. A tanítás kicsit roncsolóbb dolog. A szakmai technikák felfedezését, a szerkezetek felismerését kell megosztani a hallgatókkal. A hogyan csináljuk a hangsúlyosabb.

SzG: Természetesen.

SzG: A tanári felelősség nagyon nagy, mert színházban rendezni, színészekkel dolgozni, a közönséghez szólni szép, komoly dolognak tűnik. És nagyon jó, hogy a fiatalok örömmel keresik ezt a szakmát, s ehhez a találkozási pontokat, de amikor elindítjuk őket, el kell gondolkodnunk azon, hogy van-e igazi mondandójuk, hogy tudnak-e majd élni ebből, és boldog emberek lesznek-e ezen a pályán. A felvételiken sok minden eldől, de az, hogy kiből lesz igazi művész, ennél már sokkal bonyolultabb. 

SzG: Szerencsés ember vagyok, mert nem téves pályán indultam el. Magát a döntést pedig a korszak kiváló rendezőtanárainak köszönhetem, Majornak, Nádasdynak, Vámosnak, Ádám Ottónak és másoknak, akik abban az évben kivételesen két rendező osztályt indítottak. Nekem Major volt az osztályfőnököm, neki nagy tisztelője vagyok a mai napig. 

SzG: A mániákat. Azt, hogy ez a szakma nem egy polgári állás, nem biztat kellemesen leélhető élettel, hanem önmeghaladásunkért folytatott folyamatos küzdelem. Majort nagyon sok minden érdekelte, volt például Sztanyiszlavszkij-hívő, később brechtiánus. Halála előtt újabb mániát, feladatot talált, Csokonaival foglalkozott, akinek zsenialitását, az európai kultúrával való érvényességét próbálta írásban is megfogalmazni.

SzG: Szeretetteli gesztus volt a tanítványok részéről. Jól is esett! Nagy munka van benne, tisztelettel veszem, hogy írtak, gondolkodtak rólam, és hogy ezt lejegyezték. A mi generációnk az írásbeliséget soha nem vette eléggé komolyan, nem írtuk le a gondolatainkat, kételyeinket. Ők pedig megtették. Most velem kapcsolatban. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy a mániáim is eljutottak hozzájuk.

SzG: Az emberek a legjobbra és a legrosszabbra is rávehetők. Gyakran saját magunk ellenségei vagyunk. Az hogy ki-ki milyen szinten, milyen tudásanyaggal, milyen kulturális háttérrel tudja megfogalmazni véleményét, az megkülönböztet bennünket. Az általam megélt évek alatt is sokat változott a világ. Ami számunkra igazán fontossá vált, aminek a hiányát meg tudjuk fogalmazni, az szakmai értelemben is mániává lett. Új műfajok, új formák jöttek létre, ezeket volt szerencsém végiggondolni a diákokkal. Izgalmas folyamatosan a világról beszélni, a világról kérdezni, meghallani, megérteni egy másik korosztály néha még modulálatlan gondolatait. 

SzG: Tanítványaim gondolkodása már jobban érdekel, mint a saját végiggondolt világképem.

SzG: A világ igen, de az a világkép, amilyenek mi vagyunk, abba már nagyon sok minden beleíródott, az számomra már végleges. Csak a stílusok, a formák változnak.

SzG: Ez egy folyamat volt. 

SzG: Annak idején a vidéki színházak többsége rendetlen színház volt. Korábban Szolnokról is azt hittem.

SzG: Felületes, kevés akarással. Szolnokról később kiderült, hogy az egyik legrendezettebb színház. Berényi Gábor szerződtetett a főiskolai vizsgaelőadás, a Woyzeck után, majd igen hamar Budapestre került a József Attila Színházba. Fiatalon nagy felelősség hárult rám. Olyan dolgokkal kellett foglalkozni, amivel elég nehezen tudunk elszámolni, például az egzisztenciális gondok megoldásával. Azóta többször kerültem vezető pozícióba, de ezeket a terheket folyamatosan nehezen viseltem. Mindezt talán azért a plusz szabadságért vállaltam, hogy a saját véleményemet megalkuvás nélkül képviselhessem. A vidéki színházakra ekkor nemigen figyeltek, talán ezért is jöhetett létre a kaposvári, kecskeméti és a szolnoki színházi műhely. A végeken voltunk, nem volt fontos, ami ott történik. És az akkor fiatal kortárs kritikusok elkezdték mindezt fölhangosítani, ismertté tenni az ezekben a műhelyekben születő gondolatokat. Ebből következett későbbiekben a kinevezés a Nemzeti Színházba és a Katona József Színház létrejöttének csodája. Mindenben persze ott volt a politika is, az eredmény mégis önmagát igazolta. Ezután jött az Új Színház, ami úgy látszik, folyamatosan botránykő marad. Gyalázatosnak tartom azt, ami most a pályáztatáskor történt. Szakmánknak kötelessége az összes pályázatot nyilvánosságra hozni, „hozatni”, és utána elemzéseket tartani arról, hogy a 12 pályázó hogy gondolkodik színházról, milyen új igényeket, új gondolatokat, és új gyakorlatokat fogalmaznak meg. Ez a mostani döntés és a döntések ilyen módja káros és megengedhetetlen.

SzG: Én nem pártpolitikáról beszéltem, hanem az emberi beszédről, vagy a polisz hangjáról. A pártpolitika másik csatatér.  Mi az emberek életéről kívánunk szólni.

SzG: Már a főiskolától kezdve ismertük egymást. Ő a Nádasdy-osztályba járt, én Majorhoz. Kezdetektől nagyon sokat vitatkoztunk egymással, és ezek a viták számomra fontosak és termékenyek voltak. Aztán előbb a Nemzeti Színházban, majd a Katona József Színháznál csatlakozott hozzánk Ascher Tamás. Az ő tehetsége erősítette és többszólamúbbá tette a színházunkat. Három különböző gondolkodású rendezőről beszélek, másfajta stílusjegyekkel, ami sok mindenből következett, családból, életmódból, sorsból. Ennek a hármasnak az volt a legnagyobb ereje, hogy a különbözőséget tisztelte a másik kettőben. Nem az azonosságot, mert önmagunkat könnyebb szeretni, mint a másságot. Talán ennek a hiánya az egyik lényeges oka a mai generáció széttagoltságának.  

SzG: Azt hiszem, ez kicsit túlmisztifikált. A Sirályt a Madách Színház is akkor mutatta be az általunk nagyon tisztelt Ádám Ottó rendezésében, aki nyilván saját korosztályának megfelelően értelmezte színdarabot, és mi is megátalkodottan a saját korosztályunkat képviseltük. Ez a differencia már érzékelhető volt, s a legenda talán ennek köszönhető. A mizantrópot sokan nagyon fontos darabnak éreztük, és nekem volt szerencsém a szöveget Petri Györggyel újrafordíttatni. 

SzG: Sok ilyen darab van és sok-sok téma.

SzG: A világ sokat változott, korábban azzal vádoltak, hogy nem tiszteljük eléggé az irodalmat, pedig a célunk az volt, hogy minél pontosabban és minél kisebb distanciával fogalmazzuk meg színpadon az írott műveket. Ma már a színház nem feltétlenül ragaszkodik az írott szöveghez, hanem rendezők, írók, tervezők, színészek közösen alkotják meg a számukra fontos témáról készülő előadásukat.

SzG: A darabot értő és az előadást elemezni tudó kritikai észrevétel mindig elgondolkodtatott. Tisztelem azt, ha valaki érzékenyen tud egy művészeti alkotáshoz közelíteni, és érzékelni az alkotás belső törvényeit.

SzG: Gyurival nagyon jó volt együtt dolgozni, pedig tudom, nem volt könnyű egyikünknek sem. Számomra is talányos, hogy bizonyos szerepekben önmagamat is az ő személyiségébe tudtam beleképzelni, holott egymástól igencsak különbözőek vagyunk. Igazi, lényegi dolgokat mégis közösen tudtunk megfogalmazni. 

SzG: Hogyne, Piróth Gyula, Csomós Mari, Sinkó László, Udvaros Dorka, Sulyok Mária, Bulla Elma, Máté Gábor, Máthé Erzsi, Hollósi Frici, Benedek Miklós, Garas Dezső… De máris érzem, hogy igazságtalan és leszűkítő ez a felsorolás is. Az életemben nagyszerű találkozások voltak, nélkülük szegényebb lett volna az életem. A színpadon mindannyian megtudunk a másikról mindent, hiszen folyamatosan megméretünk egymás előtt, s közben néha könnyebben, néha nehezebben, de létrejött az előadás.