Beszélgetés Radu Afrim rendezővel
2016.09.22.

Radu Afrim, kolozsvári születésű román rendező szereti a kockázatot, úgyhogy egymaga veselkedett neki színpadra átírni Bartis Attila A nyugalom című regényét, cserébe viszont tudta, hogy ha a marosvásárhelyi magyar társulattal dolgozik, nagy baj nem történhet. ADORJÁNI PANNA INTERJÚJA.

Revizor: Pályafutása során többször is rendezett már romániai magyar társulatoknak, de ha jól tudom, ez volt az első alkalom, hogy valamelyik rendezését Magyarországon jelölik nem is egy, hanem egyenesen négy díjra. A siker talán azért is különleges, mert az előadás a kortárs magyar irodalom egyik kultregényének színházi feldolgozása. Mi érdekelte ebben a szövegben?
 
Radu Afrim
Radu Afrim
Radu Afrim: Az első húsz oldal után tudtam, hogy kiváló regénnyel van dolgom. Gyakran dolgozom kortárs európai szövegekkel, de ritkán találkozom olyan jól megírt viszonyokkal, mint ebben a prózában. A párbeszédeket is különösen zamatosnak éreztem. Színházilag azért volt kihívás, mert lehetőségem volt eljátszadozni nemcsak a különféle helyszínekkel, de Andor belső világainak és monológjainak tereivel is. Tudtam, hogy filmes technikát szeretnék majd használni a jelenetek megkomponálásához, például úgy, hogy egyszerre mutatom meg az éppen folyó akciókat és az egyes szereplők gondolatait, ráadásul úgy, hogy mindkettő konkrétan láthatóvá váljon a térben. Az előadás társadalmi szempontból is érdekelt, persze végül nem ez lett a fő téma. De el kell mondanom, hogy legalább hét évig ült a szöveg az asztalomon, amíg végre megtaláltam a megfelelő társulatot hozzá.

R: Hét év rendkívül sok idő egyetlen előadáshoz, ráadásul ön meglehetősen produktív rendező. Mi történt ennyi idő alatt?

RA: Hát, ez alatt a hét év alatt szerintem legalább húsz előadást megrendeztem. Néha-néha eszembe jutott, hogy megígértem egy írónak, hogy előadást csinálok a regényéből, de igazából nem tettem semmit a dologért. Szerintem mindenki így működik. Végül aztán rávettem magam, és nekiálltam a dramatizálásnak. Azt gondoltam, hogy majd úgy dolgozom, mint aki vizsgára készül. Mindent, amit zseniálisnak gondolok a könyvben, aláhúzok, és majd azokat a mondatokat fogom az előadásban felhasználni. A könyv háromszáz oldal, körülbelül százhetvenet ebből alá is húztam. Mindez történt az első próba előtt egy héttel. Aztán amikor nekifogtunk dolgozni, én szépen folytattam az aláhúzogatást.

R: A végeredmény egy hűséges, ugyanakkor mégis nagyon szabad adaptáció lett. 

RA: Az adaptálás előnye, hogy annyira eltávolodhatsz az eredetitől, amennyire csak szeretnél. Távolról szemlélheted. Elengedsz bizonyos részleteket, és helyettük újakat képzelsz el. Mindezt a saját felelősségedre. Mindig is szerettem kockáztatni. Bár eredetileg jobban örültem volna, ha valaki más csinálja meg a szövegkönyvet, rá kellett jönnöm, hogy ez a munka túlságosan összefonódik a rendezéssel. Úgyhogy inkább úgy döntöttem, hogy „lekettőzöm” magam, így legalább a végén senkinek sem róhatom fel, hogy elrontotta a szövegkönyvemet. Egyébként néha félve elküldtem Bartis Attilának pár ötletet meg olyan részeket, amik nem voltak benne az eredeti szövegben. Nem volt sok ilyen, de megvolt a veszélye, hogy kibillenti az eredeti kompozíciót. Felhasználtam például pár részletet az Anyám, Kleopátrából, de nem sokat, az előadásban elhangzó szöveg nagy része a regényből származik. Soha nem utasított vissza. Aztán a bemutató után bevallotta, hogy igazából ő is nagyon félt a végeredménytől.

R: Segített a munkában, hogy már dolgozott együtt a vásárhelyi társulattal? 

Jelenet A nyugalom című előadásból.
Jelenet A nyugalom című előadásból.
RA: Az első közös projektünk, Az ördög próbája teljes őrület volt, nagyon próbára tettem a társulatot. Ők is engem. Viszont tudtam, hogy éppen ezért A nyugalomban már minden lehetséges lesz. És tudtam, hogy ezekkel a színészekkel nem tudok hibázni.

R: Az előadásnak jellegzetes nemcsak a szövege, hanem a zsúfolt, de mégis precíz díszlete és a néha zajos, máskor viszont dallamos hangzásvilága. Mi volt először? A szöveg, a látvány vagy a zene? 

RA: Már akkor, amikor még csak a szövegen dolgoztam, elkezdtem meglátni mindenféle képeket. Közben pedig kerestem a zenét hozzá, azt a hangzásvilágot, ami eléggé eltávolított a regénytől ahhoz, hogy szabadon lélegezhessek. Ki szerettem volna szabadulni a szavak szorításából, és elkezdeni látni. Aztán egyszer csak magam mellé vettem Kiss Borát (az előadásban Esztert alakító színésznő – a szerk.) meg a zongoráját, és együtt visszatértünk a szöveghez. Azt szerettem volna, hogy úgy írjunk songokat a regény egyes részeiből, hogy semmit sem változtatunk a szövegen, nem szakaszoljuk, nem írjuk át a ritmusát. Az erotikus jelenetek például annyira jól meg voltak írva, hogy tudtam, hogy zeneileg is ki kell használnom őket. Ami meg a látványt illeti, Adrian Damian, a díszlettervező inkább minimalista beállítottságú, itt viszont mindennek, így neki is ki kellett fordulnia önmagából. A végeredmény viszont tökéletes lett.

R: Rendezőként a román színház fenegyerekeként kezdte, ma már viszont Románia belföldön és külföldön egyik legjobban ismert rendezője. 2012-ben egy interjúban azt nyilatkozta, hogy nem fél, hogy mainstream rendezővé válna. De a szó szoros értelmében mégis mainstream lett, nem? Ami persze nem zárja ki, hogy ugyanakkor „más legyen, mint a többiek és mint önmaga” (idézet a 2012-es interjúból – a szerk). Mi ma a viszonya ezzel a mássággal?

Előadásfotók: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
Előadásfotók: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
RA: Ezt a viszonyt én egyáltalán nem kontrollálom. Voltak olyan időszakok, amikor nem is voltam tudatában. Aztán úgy gondoltam, hogy jó volna közelebbről megfigyelni a dolgot, de ennél tovább nem jutottam. Ha egyszer csak eldönteném, hogy más szeretnék lenni, az nem működne. Hamis volna. Másnak lenni sokkal inkább lehetőség, olyasmi, amit az élettől kapsz, és ami aztán, mintha a sorsod volna, mindig vezetni fog. Ennél több dolgod nincs ezzel. Én talán éppen azért lettem mégis mainstream, mert még a hivatalosok világában is van egy-két hely a „mások” számára. De ezt a helyet én nem szeretném elfoglalni. Inkább maradok állva. A sor végén lehetőleg, hogy ki tudjak osonni, ha unalmas az előadás.

R: Rengeteget dolgozik Romániában és külföldön, de nincs saját társulata és nem lett színházigazgató sem. Mennyiben befolyásolták a színházi gondolkodását a földrajzi és kulturális mozgások? 

RA: A földrajzi mozgások nem igazán voltak rám hatással. Amikor például a müncheni Resindenztheaternél dolgoztam, akkor már tudtam, hogy a németek milyen színházat csinálnak, és azt is, hogy én nem akarok olyat csinálni. Féltem attól, hogy hasonlítanék arra a két-három német rendezőre, akiknek a munkái valamelyest érdekeltek. Az számomra sokkal inkább okoz örömet, ha, mondjuk, egy bukaresti színházban újragondolhatom egyik-másik idősebb színész szerepkörét, és ha így ők olyat alakítanak, amiről nem is gondolták volna, hogy valaha képesek volnának rá. Ne értsen félre, de úgy érzem, hogy inkább én hatottam a helyekre, ahol megfordultam, nem pedig fordítva.

R: És mi a helyzet az idővel?

RA: Az idő... csak remélem, hogy a felhalmozott tapasztalatok nem fogják kiölni a kezdeti naivitást.