St. Martin

A Szent István Bazilika tekintéllyel bíró épülete különös háttérként szolgál a tekintéllyel kevésbé bíró koncerthez. A produkció minőségét (néhány gerjedéses bakitól eltekintve) nem a fellépők teljesítménye határozza meg: itt mindenki a tőle telhető legtöbbet hozza (függetlenül attól, hogy ezt némelyeknél már komolytalanná koptatták a haknik). Az étlap (vagyis a koncertműsor) már ránézésre is hordoz magán valami különösséget: a Váci Szimfonikus Zenekar (és a beígért Kesselyák Gergely „sztárkarmester” helyett kiválóan dirigáló Szabó Sipos Máté) Webber és Bernstein életművéből merített feldolgozásai még csak-csak szórakoztatóan felemelők, de mindez Sarantis Mantzourakis széles mosollyal kísért folklórműsorával, Miller Zoltán áradó popdalaival és St. Martin szaxofonnal és pánsíppal fújt érzelembombáival fűszerezve különös menüt ad. A műsorszámok vagy előadók között (Szabó Sipos Máté karmesteri közreműködésén kívül) semmifajta kötődés nem mutatkozik (bár St. Martin és Sarantis Mantzourakis közös déli csemegével kedveskednek). A színpadra vezetett és mindvégig a maguk körén belül maradó művészek így egy művelődési ház esztrádműsorának keretei között kénytelenek mozogni. Öt szám (és négy műfaj) váltja egymást átvezetés nélkül a páfrányok között (a színpadot szegélyező dekorsáv zöldje „ülteti és állítja fűbe” a fellépőket).

Miller Zoltán

Nem a műsor ötlettelensége a legkeserűbb: a Szent István téren nemhogy emelkedő nézőtér, de a műanyag kerti székeknél a helyszínhez méltóbb ülőhely sem kínálkozik. Ami szinte feketekomikus: a szervezők a végül majdnem üresen díszlő első sort önmaguk számára foglalják. A sok ezer forintért árult (és meglepő módon: nagy számban el is adott) jegyek mellett ez igazán különös gesztus. A nézőtér mégis elégedett hangoktól morajlik a két részes Koncertshow végén. Elképzelésem sincs, hogy ennek az összeállításnak az esetében mit jelölhet a „show” kifejezés. A szervezők láthatóan még a külcsín formátumossá fokozásával sem kívánták megtámogatni a maga „művházas” esetlenségével is eladható produkciót. Mindent összevetve: az érdektelenség hagyja kézjegyét az estén. A felvonultatott világok egyike sem kap teret arra, hogy magával ragadja a nézőket. Talán a Váci Szimfonikus Zenekar jár a legközelebb ahhoz, hogy kerek egészet mutasson a színpadon.

Sarantis Mantzourakis (Halász Glória fotói)

Még egy lóláb a programban: Miller Zoltán Máté Péter Egyszer véget ér című szerzeményét a táncdalfesztiválok farvízén evező, a legnépszerűbb magyar slágert kutató televíziós műsor díjnyertes dalaként konferálja fel. Egyúttal megköszöni a televíziónézők szavazatait, amelyekkel a dalt (és műsorbeli előadóját: Miller Zoltánt) a dobogó legfelső fokára juttatták. Miller Zoltán szereplése alatt szinte mindvégig durrognak egy távoli tűzijáték petárdái, és az égi zajzene némiképp halhatatlanná teszi a színpadit. Néhány percen (és a szervezők nemtörődömségén) múlik, hogy az énekesnek egymagában (pontosabban: három zenésztársával) kell hadat viselnie az égiekkel szemben. St. Martint viszont láthatóan kizökkenti a technika fülbe hasító ügyetlensége. Példaadó a buzukiművész megingathatatlan magabiztossága: Sarantis Mantzourakis produkcióját a görög életöröm fényli be: arcán az idősödő táncdalénekesek letörölhetetlen mosolyával (vagy durcás elmélyedéssel) játszik buzukiján. A koncertet Bernstein West Side Storyja zárja: a show sava és borsa, gyönyörű szenvedélyességével a Szent István Bazilika látványához méltó. A jó vacsora titka azonban a harmónia: hiába tálalnak fel ígéretes fogásokat, ha illendőségből mindent le kell gyűrni. Az eredmény jobb esetben közöny, rosszabb esetben gyomorrontás lesz.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008