Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HATALOM, DÖLYF

Szálinger Balázs: Köztársaság / Zsámbéki Színházi Bázis
2016. szept. 15.
A játéktér (Cseh Renátó és az egykori szovjet hadsereg munkája) - három oldala átlátszó, a negyedik pedig a holdfényes erdei éjszakába nyílik – félelmetesen sugallta, hogy ez a köztársaságlenyomat nemcsak korabeli, de időtlen és örök. PROICS LILLA ÍRÁSA.

Gáspár Tibor
Gáspár Tibor

Az előadás kevés tárgyat és minimális, de igen rafinált díszletet használ – a többnyire terepruhás szereplők kezdéskor előttünk raklapozzák le a játékteret –, ezáltal értjük, bárhol, bármikor előfordulhat, hogy egy fegyveres alakulat veszi át az irányítást, netán bárki fogságba eshet. Szépen tágítja a jelentéstartományt a régi Mercedes is, amely néhány jelenetben szállító jármű. A történet előrehaladtával kiemelt, szimbolikus holmivá válik egy tábornoki kabát is, amit akár be is helyettesíthetnénk egy aktuálisan kifejezőbb szimbólumtárggyal. Az előadás során ugyanis folyton aktualizál a nézői agy: Szálinger Balázs Köztársaság drámája a hatalom és a politika tiszta természetrajza, amely bár a szemünk láttára ölt testet, a valóságban úgy nézzük, mintha függöny takarná előlünk, bezzeg a színházban értjük… Okos kis írásokon, és örök és szívhez szólóan gyönyörű társadalomkritikai műveken kívül nincs válaszunk az erőszakra, a minden korban egy-egy kis csoport céljainak megfeleltetett, úgymond konszenzuális közéletre. Aktuálisan például nem lehet megúszni: a játékot nézve folyton gondolok valakire, aki alighanem rendívül szeretne ilyen hűvösen elegáns, de rettegett erejét ilyen tudatosan, számító módon használó hadvezérré válni, mint akit Takács Géza megmutat. Ezt színházban nézni sokkal könnyebb, mint a valóságban; mi több, a zsámbéki rakétabázison, azon a majdnem teliholdas estén egyenesen kedvünk telik benne – hiszen boldog lehet a nép, amelyiknek akarnokból ilyen érzékenyen kifinomult, bátor és gyorseszű, atletikus római hadvezér jut.

Takács Géza
Takács Géza. Ilovszky Béla felvételei

Az ókori történet egy kislétszámú kalózcsapat fennhatósága alatt játszódik; az egyik elraboltról kiderül, hogy híres római patríciuscsalád sarja, fiatal, gátlástalan, kevély és okos hadvezér, a kalózkapitány azonnal utódjának is fogadná – gyönyörű, ahogy Gáspár Tibor Hariszteásza az ajánlatra tétként ráemeli még a lányát is, és egy pillanatra, vágyott vőjét, megöleli a fiatal rómait. Olyan untig ismert férfivilág ez, ahol kalóz és válságdíjért elrabolt fogoly tartozik össze, mint egy folyton katonásdit játszó oviscsoport (akik egymáson kívül legfeljebb a kukásautót veszik észre, mint műszaki tudomány alkotta objektumot). Az egyfunkciós nők legfeljebb használati tárgyak: az önmagát mint embert nagyjából felszámolt anyagép, mindenki dadája – és még ő a legérdekesebb nőalak a pozíciója és reflektivitása okán –, a folyton és bárkivel üzekedni igyekvő kedves kis prostituált, illetve a kapitány leánya, pontosabban az ő szüzessége, mint birtokolható vágytárgy: mindezek aligha képviselhetnek tényleges emberi minőséget. Ez egyfelől pontos társadalomrajz, másfelől szörnyen unalmas, már csak azért is, mert egy olyan kaliberű színésznőnek, mint Nagy Mari, alig van itt mit csinálnia, ahhoz képest, amit a világból meg tudna mutatni. Ahogy például bejön a félhomályban – a járása is érdekesebb, mint egy egész római légió –, az az örökkévalósághoz képest van. Ám ez nem a drámaírónak szóló szemrehányás, sőt; így sokkal valóságosabb az egész, mintha ebben a férfitörténetben a nőknek önálló akarata lenne. Meglehet, ezért tetszik a szerelmi jelenet émelyítőnek, mivel nincs is valós emberi tétje annak, amit Háriszteász leánya (Horgas Hella Ráhel) tesz – ő legfeljebb egy ösztönlény ebben a történetben. Később ugyanezért szeszélynek tűnik az is, hogy öl.

Az előadás (Horváth Illés első rendezése érezhető szellemi izgalommal áthatott munka, Sediánszky Nóra alapos dramaturgi támogatásával) iszonytató pontossággal kapja el azt a gátlástalan bírvágyat, ahogy a nagytehetségű Gaius Julius Caesar, a Római Köztársaság majdani első pontifex maximusa még fogságba esve sem inog meg – dehogy fél, sőt, ilyenkor érzi magát a helyzet magaslatán. Ebben a játékban Gaius a hatalomőrület egyébként szűk természetrajzát idealisztikusan méltóságteljesnek ábrázolja, szinte ellenállhatatlanul vonzónak mutatja az eszeveszett vakmerőséget. A szerzőnek hála, ez a figura posztmodern gesztusként kortárs társadalomkritikai árnyékot is vet, ahogy bizonyos szituációkban önmagát kommentálja, jelezve a tökéletes tudatosságot. Emlékezetesen médiaérzékeny politikusi önreflexiót hangosít ki például azzal, ahogy egy pillanat alatt kilép a dühödten parancsoló, aktívan hatalomgyakorló helyzetéből: Ennyi elég már?

Elég. 

(A szereposztás a port.hu oldalán található.) 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek