Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ENGEDETLEN TESTEK

Salamon Eszter és Christophe Wavelet: MONUMENT 0.1 & MONUMENT 0.2: Valda & Gus
2016. szept. 15.
A táncost sokáig az különböztette meg a többi földi halandótól, hogy a teste tökéletesen képzett és engedelmes. A gravitációval dacol, anyagként azonban az idő múlása alól nem vonhatja ki magát. KRICSFALUSI BEATRIX ELEMZÉSE.
De mi van akkor, amikor már nem megy a virtuóz mozdulat? Táncos-e még a táncos, amikor a többi idős emberhez hasonlóan már a járás is nehezére esik? Hol a tánc, ha a színpadon már csak a törékeny test maradt? 
Ezek a fő kérdésirányai Salamon Eszter Christophe Wavelet-vel közösen jegyzett munkáinak, melyek egyszersmind a koreográfia és a történelem viszonyával foglalkozó sorozatának legújabb darabjai (az első részt MONUMENT 0 – Haunted by Wars (1913–2013) címmel a Trafó közönsége is láthatta). Az amerikai modern tánc két élő legendája, Valda Setterfield (1934) és Gus Solomons Jr. (1940) közreműködésével létrejött előadások a kortárs tánc kétségkívül legizgalmasabb diskurzusához csatlakoznak, melyet a tánctörténet színrevitelének és kiállításának lehetősége foglalkoztat, s melyet elsősorban Boris Charmatz táncmúzeum-projektjével és Jérôme Bel táncos-életrajzaival (pl. Cédric Andrieux, Lutz Förster, Veronique Doisneau) szokás azonosítani. (Nyilván nem véletlen, hogy Setterfield és Solomons – ha tetszik, Valda & Gus – Charmatz 2009-es 50 Years of Dance-ének is résztvevői voltak, amely voltaképp nem volt más, mint David Vaughan Merce Cunningham: Fifty Years című monográfiájában található fotográfiák színrevitele.) 
Gus Solomons Jr.
Gus Solomons Jr.
A két táncos azon kevesek közé tartozik – hasonlóan mestereikhez, Martha Grahamhez és Merce Cunninghamhez –, akik egy bizonyos életkort elérve nem vonultak vissza a közönség szemei elől a táncstúdiók falai közé. (Graham 96, Cunningham 90 éves korában hunyt el, utóbbi a 90-es évek elejéig, vagyis még a hetvenes éveiben is színpadon táncolt, élete végig tanított, mikor már csak széken ülve és a balettrúdba kapaszkodva inkább csak jelezni tudta lábaival a mozdulatot.) Matuzsálemi kort megérvén kénytelenek voltak szembesülni az anyag múlékonyságával, a test erejének hanyatlásával, ami különösen kegyetlen tapasztalat azok számára, akiket életük jó részében testük tökéletes uralására treníroztak. Amint azt Gus Solomons egy interjúban megfogalmazta: kezdeni kell valamit azzal az ellentmondással, hogy az idősödő táncos még annak tudatában is ki mer állni a közönség elé, hogy amire ő képes, annak valószínűleg semmi köze ahhoz, amit a legtöbben táncnak gondolnak. Nem megoldás arra törekedni, amit nem tud, inkább meg kell találni a módját az olyan önmagukban teljes mozdulatok kivitelezésének, amelyek megfelelnek a testi adottságainak. Hiszen a kortárs tánc már rég nem csak különleges képességek, hanem éppenséggel azok hiányának megmutatásáról is szól.
Érdekes módon épp ebből nem látunk sokat a MONUMENT 0.1-ben, amennyiben az sokkal inkább a tánc elbeszélése, mintsem tényleges mozdulatok sora. Mint oly gyakran Salamonnál (lásd a MONUMENT 0-át vagy a Tales of the Bodiless-t), itt is a teljes sötétségből, mintegy érzéki csalódásként bontakozik ki és villan elénk a test. Gus és Vanda rövid párbeszéde – „Hol vagy?” „A színpadon, a HAU-ban, Berlinben.” – hangsúlyozottan az itt és mostban helyezi el a történéseket, miközben ami előttünk lejátszódik, az maga az emlékezés aktusa. Hiszen amikor legközelebb elhangzik ugyanez a kérdés, már az időutazás állomásait segít beazonosítani: a táncosok emléktöredékeket elevenítenek föl a magán- és szakmai életükből, melynek legmeghatározóbb hősei Graham, Cunningham, Yvonne Rainer és John Cage voltak. Közben Valda (82) széken ülve végzi a hosszú évtizedek alatt a testébe íródott balettiskolát, Gus (76) pedig lassan járva, botra támaszkodva aprólékos részletességgel sorol fel minden, az egykori edzésrutinjához tartozó mozdulatot. 
Valda Setterfield
Valda Setterfield
A két alak mélykék ruhában, többnyire végig a sötétbe simulva az öregedést viszi színre: az emlékezet romlását és töredékessé válását éppúgy, mint a testi erő hanyatlását. Nem is várat sokáig magára a halál „megjelenése”: a táncosok távollétében a színpad közepén szállingózik a hó, csak a hangjukat halljuk, amint Cage és Cunningham, valamint sok más szívükhöz közel álló halálát idézik fel. Végül már hófehér ruhában szerepeik sokaságát felsorolva, kicsit egymással is vetélkedve elmondják, hogyan lettek mai önmagukká, azaz Valda Setterfielddé és Gus Solomons Jr.-rá. Az utolsó mókás kis énekes-táncos duettjük arról árulkodik, hogy a test nem felejt, mert az sosem fogják elfelejteni, hogyan tanulták meg ezt (vagy bármely más) a táncot („I shall always remember, I shall always remember, I shall always remember how I learned to do this dance.”). De függetlenül attól, ténylegesen mire emlékeznek és tudnak-e még mozogni, a testük mindenképp archívum, a modern tánc performatív múzeuma.
A projekt folytatása, a MONUMENT 0.2 helyszín-specifikus, kifejezetten a Tanz im Augustra, a Művészeti Akadémia Hanseatenwegen található épületébe készült alkotás. Az üres kiállítótérben egymásra halmozott napilapok az előadást három idősík metszéspontjában helyezik el. Van időnk rögzíteni az adatokat, hiszen sokáig egyedül csellengünk a teremben, némi felvételről bejátszott, érthetetlen hangzavartól kísér(t)ve: New York Times 1958.01.28., Neues Deutschland 1960.06.18. (ekkor adták át az Akadémia épületét), valamint az International New York Times aznapi, vagyis 2016.08.19-diki példánya, címlapján Omran, a légitámadások után a romok alól kimentett aleppói kisfiú képével. Ha elég figyelmesek vagyunk, közben észrevehetjük, amint Gus megjelenik, a fal mellett nagyon lassan elmegy a botjáig, majd azzal a téren keresztül vágva a kertre néző ablakig. Megáll, felmegy a függöny (pontosabban az ablakot védő árnyékoló) és Valdát látjuk a kertben. Azokat a mozdulatokat végzi, melyeket 1965 és 1976 között minden nap Cunningham társulatának tagjaként. 
Fotók:
Fotók: Kaai Theater
A következő majd’ két órában Valda és Gus szavakkal felidézik és mozdulatokkal megjelenítik emlékeiket, különös tekintettel Cunningham Walkaround Time in Buffalo című 1968-as koreográfiájára, melynek díszlete Marcel Duchamp Nagy üvege alapján készült. Az este egyik legkülönösebb fordulata alighanem az, amikor Gus – aki maga is tanult építész – nyilvános szakmai beszélgetést rögtönöz az egyik nézővel – akiről kiderül, hogy az épület tervezőjének, Werner Düttmannak a fia – a házról és általában a Hansaviertel építészetéről (ez a nyugat-berlini városrész az ötvenes években a háború utáni modern városépítészet szimbólumává vált, amelyet nemzetközi tervpályázatok sokaságával hoztak létre olyan építészek közreműködésével, mint Le Corbusier, Alvar Aalto, Oscar Niemeyer vagy Walter Gropius). A jelenet párjaként Valda Yvonne Rainerrel készített interjújának bejátszását halljuk, miközben ők ketten „táncba viszik” az épületet és a nézőket: a falak és az oszlopok válnak partnereikké, mi pedig mozdulunk velük, utánuk a térben.
Látjuk, mire képes ma a testük, hogyan emlékszik a bevésett mozdulatra, ahogy azt is, hogy mutat ugyanaz egy fiatalabb táncos kivitelezésében, amikor Valda – az egyébként végig a térben tartózkodó – Salamon Esztert instruálja a Cunningham-iskola alapján. Az időutazás végén Rainer Lives of Performers című filmjének részletéből az is kiderül, milyen virtuóz táncos volt Setterfield 1972-ben. Ha hiszünk a szemünknek, hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy e mozgásformák mindegyike tánc, amely Cunningham megfogalmazásában „mozgás térben és időben; lehetőségeit csak a képzeletünk és a két lábunk korlátozzák.”
 
A szöveg elkészültét a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – NKFIH PD 115819 azonosítószámú pályázata támogatta. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek