Egyes nők / Certain Women, Cinefest 2016
2016.09.13.

A vasárnap a rendezőnőké volt a Cinefesten. Először vetítették Magyarországon a Cannes-i Filmfesztivál idei csodáját, a Toni Erdmannt, és bemutatták Kelly Reichardt lassú égésű drámáját, az Egyes nőket is, akinek életművét tavasszal tűzte műsorára a Toldi mozi. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Recsegő tehervonat halad át a rozsdabarna tájon, perceken keresztül, lomhán közelít, amíg pereg a stáblista. Kelly Reichardt nem csal: előre leszögezi, milyen tempóban zajlik filmjében az élet. „Magabiztosan rendez embereket, akik nem csinálnak semmit”, mondja róla Kristen Stewart, és hozzáfűzi, ő épp azt szereti a filmjeiben, amit mások kifelejtenek az övékből: a két drámai csúcspont közti pillanatokat, amikor elcsendesedik belül az ember, és együtt múlik az idővel. Mint egy hosszú sóhaj, olyanok Reichardt művei, amivel kiszakad valami lappangó baj, gond, emlék az emberből, de a rendező nem mondja ki, pontosan mit is fújtak ki ezek a törékenynek tűnő, mégis törhetetlen nők az életükből.


A szerkezetében Robert Altman Rövidre vágva c. filmjét idéző Egyes nőkben három nő sorsát követhetjük nyomon. Laura (Laura Dern) kisvárosi ügyvéd, szakállas szeretővel, akivel az ebédszünetben találkozik egy lelakottan otthonos, olcsó motelben, és akinek kliense az istennek se akarja megérteni, hogy nem indíthat pert egykori munkáltatója ellen, mert elfogadott már egy kisebb összegű, készpénzes kártérítést. Gina (Michelle Williams) hajszolt családanya és vállalkozó, akit férje titokban Laurával csal, talán épp ezért, bűntudatból épít neki házat a kies montanai vidéken, amihez a ritkán látott ismerősüktől, Alberttől akarnak megvásárolni egy halom műemlékértékű követ. Jamie (Lily Gladstone) a bátyjaival dolgozik és gondoz lovakat egy farmon, amikor véletlenül betéved egy frissen végzett jogász esti órájára, és az utána megejtett vacsorák alkalmával úgy érzi, végre közelebb került egy másik emberi lényhez.

Először ugyan nagyítóval kell keresni, de meg lehet találni a drámát ezekben a sorsokban. Jamie és a túlterhelt kis jogászlány, Beth (Kristen Stewart) története jelzi a legtisztábban, hogy Reichardt koncepciójában a beteljesületlen vágyakozás köti össze az epizódokat. Az itt felfedezett Lily Gladstone némafilmes kifejezőkészséggel formálja meg a lovászlányt, aki annyira belemerült – egyébként szeretett – munkája rutinjába, hogy egy másik lény puszta közelsége is elég ahhoz, hogy felizzon és sugározzon az arca. Gladstone és Kristen Stewart azt játsszák el, hogy olyan könnyű a napi rutinban elbeszélni a másik ember mellett, hogy erőfeszítést igényel számukra nem a saját problémáikra fókuszálni. Amit az egyik bensőséges, intim kapcsolatnak hisz, az a másik számára időhúzás a négyórás hazaút előtt, kellemes, de fura intermezzo az életében, amiben saját gondjai játsszák a főszerepet.

Oliver Assayas (Sils Maria felhői) mellett Kelly Reichardt is sokat tesz azért, hogy komoly színésznőként állítsa elénk az Alkonyatban gyorsan leírt Kristen Stewartot, aki apró, zavart gesztusokból, elrántott pillantásokból is komplett karaktert épít. Hasonló minimalizmussal dolgozik a rendezőnő állandó színésznője, Michelle Williams, aki az alulírt második epizódban egy önmagával kibékülő, titkolt cigarettafüggőségét végül felvállaló családanyát alakít a tőle megszokott humanizmussal. Neki és az ügyvédnőnek azzal kell szembenézniük, hiába jó szakemberek, szavuknak még sincs akkora súlya, mint a deres hajú férfiaknak, akiket a társadalom a bölcsességgel azonosít. Történetük Reichardt egyik forgatási anekdotájára hajaz: az eltévedt karavánnal utazó, de a döntésekből kirekesztett nők szemszögéből mesélt antiwesternje, a Meek’s Cutoff – Járatlan út egyik színészéhez állítólag oda kellett hívnia Todd Haynest, hogy magyarázza el helyette, miért a régi westernek képarányában forgatja a filmet, mert az nem volt ezzel kibékülve. És persze amit Kellytől nem, azt a színész Toddtól végül elfogadta.

Az Egyes nőkben az a jó, hogy ennek ellenére sem lesz belőle kurzusfilm a nők kiszolgáltatottságáról, hiszen Reichardt női karakterei is hasonló hibákat vétenek, mint a férfiak. Nem figyelnek a másikra, elnyomják őket, ha úgy hozza érdekük, és az is lehet, hogy elbújnak a feltételezés mögé, hogy csak azért jártak pórul, mert nők, és nem veszik észre, hogy eközben ők sem fordulnak empatikusan a társuk felé, ahogy ezt Laura és ügyfele kapcsolata példázza.


De mint a rendező többi filmjében, itt sem az az igazán fontos, mit mond Reichardt, hanem ahogy mondja. Alkotásait érzékeny figyelem teszi sajátossá, amellyel szereplői felé fordul, türelem, amellyel hagyja őket lélegezni, élni, érezni és gondolkodni. Laura magányáról például bármilyen dialógusnál többet mond, amikor örömtelen szeretkezésük után a férfi kilép a képből, helyén az üres, penészzöld fal marad, rajta egy tükörrel. Egy falon függő, elfelejtett tükörkép – így mutatja be nekünk az ügyvédnőt Reichardt, aki az Egyes nőkben történet és karakter, táj és ember, csend és hangzavar szorosra font egységét valósítja meg. A kiürülő utcafrontok, a tehervonatok robosztus zaja, vagy az égnek feszülő, havas hegygerinc, ami ott húzódik mindig a háttérben, mintha az emberek hátát is megnyomná kicsit, és ezt a nyomottságot csak még jobban kiemeli a 16 mm-es film szemcsés nyersanyaga.

Az Egyes nők a Wendy és Lucy mellett a rendezőnő legszebb és legszomorúbb filmje, de egyben a legtöbb türelmet igénylő is. Hiába játszanak benne filmsztárok, Reichardt érzékeny kamerája előtt mindenki átlagemberré vedlik vissza. A rendező nem ítélkezik, és nem irányítja a figyelmet, csak hagyja, hogy átéljük ezeket a kisszerűnek tűnő, mindennapi krízis- és döntéshelyzeteket. Az Egyes nőket egyszerűen jó nézni, jó vele együtt létezni, és elmerülni az olvadozó, őszi melankóliájában. Nem közöl falrengető igazságot, se revelatív újdonságot, mégis felismerünk valamit cseprő jellemhibáinkból – és a másik ember emberségéből. A mozi talán nem is hivatott többre ennél.

A film adatlapja a port.hu oldalon, itt érhető el.

Szerző: Soós Tamás