Vademberek hajszája / Hunt For The Wilderpeople, Cinefest 2016
2016.09.12.

Kerouac és Wes Anderson találkozik Új-Zélandon. Ez nem vicc, hanem a Hétköznapi vámpírok rendezőjének új filmje, amelynél viccesebbet egyelőre nem láttunk a Cinefesten. Meg amúgy az idei moziszezonban sem. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Jó lenne Taika Waititi Új-Zélandján élni. Nem az igazin, ahol külföldiként tortúra megkapni a letelepedési engedélyt, és nem is a Gyűrűk ura meg az Avatar paradicsomi Új-Zélandján, amit inkább falra, plakátra kell nyomtatni, olyan gyönyörű. Hanem azon az Új-Zélandon, ahol a Waititi-féle különcök élnek, romantikus, kreatív csodabogarak Wes Anderson meg a maori őslakosok vérvonaláról, akik nehéz családi háttérből jönnek, de a humoruk, a képzelőerejük mindig kisegíti őket, hogy tovább tudjanak lépni a problémákon. Burgerezőkben dolgozó, kedves kis lúzerek, akik iskolai ősellenségükön állnak bosszút (Sas kontra cápa), felelőtlen apák és halott anyák által nyomasztott, ártatlanságukat mégis őrző maori kölykök (Boy), meg piszkos kis albérletben pangó vámpírok, akiknek nincs nagyobb problémájuk annál, mint hogy ki mosogassa el a véres edényeket, és hogyan öltözzenek fel az esti bulira, ha egyszer nem látják magukat a tükörben (Hétköznapi vámpírok).


Aligha véletlen, hogy vonzódik ez a színészből lett filmrendező a margóra szorult kisközösségek bemutatásához. Apai ágon ő is maori, tudja hát, milyen az új-zélandi őslakosok élete – nagyjából, mint minden színesbőrű kisebbségé. Waititi filmjeinek épp ez a háttérben meghúzódó keserűség ad súlyt, hogy tudja, bármilyen napfényes filmet is forgat otthonáról, a mohazöld természet idillje mögött az emberek életét ugyanaz a szegénység, ugyanaz a családi trauma sújtja, mint bárhol máshol. Mint a régi hollywoodi vígjátékok mesterei, Billy Wilder, Preston Sturges, ő is tudja, hogy a közönséggel előbb gyomorkeserűt kell itatni, mert seb is kell, ha tartalmasan akar szórakoztatni, amire gyógyírt kínálhat a humor.

Ricky (Julian Dennison) az új-zélandi gyerekjóléti rendszer számkivetettje, az a kövérkés, undok kisgyerek, akit senki nem akar örökbe fogadni. Csak Bella (az új-zélandi szappanopera-sztár, Rima Te Wiata) és morgós férje, Hec (Sam Neill), akik a vadon szélén, magányosan, gyerek nélkül tengetik az életüket. Az új családnak azonban megszoknia sincs ideje egymást, mert egy tragikus fordulat után a bozótvidéken találják magukat, nyomukban a rendőrséggel és a gyerekjóléti hivatallal. Ezután persze jön, aminek jönnie kell, az összeférhetetlen emberek egymáshoz csiszolódnak, míg a vadonban táboroznak, mert Rickynek esze ágában sincs visszamenni az intézetbe, Hec pedig jobban érzi magát az angolnák és az oposszumok, mint az emberek között.

Közismert sablonokkal sakkozó, de magabiztosan vezetett sztori ez a Pixar Fel-jének nyomában, amely nagy előrelépés Waititi számára, mert végre nemcsak humoristaként, hanem történetmesélőként is magával ragad. Korábbi filmjei inkább hatottak egymásra dobált ötletfüzérnek (a Hétköznapi vámpírokat 125 órányi improvizált nyersanyagból vágták össze), mint alaposan ki- és átgondolt nagyfilmeknek, de a Vademberek hajszájában izgalmasan, jó tempóban mesél, és a közönségbarát toposzokat rendre váratlan fordulatokkal frissíti fel.

Igaz, ebben segítségére van Barry Crump regénye – „az új-zélandi Úton”, csak így emlegeti interjúkban Waititi –, amit minden helyi tinédzser elolvas, mikor az identitását keresi. Taikának azonban nem remegett a keze, amikor a kultikus könyvhöz nyúlt, és jócskán turbózott az alapanyagon, autós-, tank- és helikopterüldözéssel, plusz abszurdba hajló humorral könnyített az eredetileg borúsabb, drámai regényen. Látszik persze, hogy Waititi ezen a téren Edgar Wrighttól is legalább annyit tanult, mint Wes Andersontól, de hát lopni, tudjuk, csak a legjobbaktól érdemes, és a gyorsvágásos képi gegek, a faarccal elkövetett humorizálás, vagy a tortadobálásnál okosabb burleszk kedvenc új-zélandi rendezőnk kezében is épp olyan jól működik.

Ez a mindig jókor elsütött, frappáns és sokszínű humor az, ami nem engedi, hogy giccsbe csússzon a történet. Meg az sem, hogy Waititi a jóindulatúan is csak archetipikusnak mondott karakterekből hús-vér embereket formáz, akiknek morózussága vagy épp kicsattanó életkedve mögött is átélhető tragédiák bújnak meg. Hiszen Bella pitemeleg nagymama-szeretete ugyanúgy a felbomlott családok hagyta űrt akarja kitölteni, mint Ricky pajzsként viselt undoksága. Rickyről amúgy hamar kiderül: igazán eredeti karakter. Traumáit hol kreatív, hol banálisan vicces haikukban dolgozza fel, mert ezt javasolta neki a pszichiátere, de az életről csak amerikai gengszterrap-szövegekből alkotott képet, és ez számtalan gegre és kontrára ad lehetőséget az analfabéta, vadonban edződött Hec részéről.


A Rickyt játszó Julian Dennison egyébként született komikus, aki a retró diszkótáncolásból ugyanolyan játszi könnyedséggel fakaszt humort, mint egy odavetett, lassításban mutatott önelégült vigyorból. Hamar felnő Sam Neillhez, aki szintén a legjobb formáját és legjobb humorát hozza ebben a filmben, amiben valahogy minden klappol: tökéletes a casting, látványos az akció, csattannak a poénok, flottul működnek a zenék, akár a McCabe és Mrs. Millerre kikacsintó Leonard Cohen-dalról (The Partisan), akár a születésnapi köszöntőről van szó, amit azért kellett a stábnak improvizálnia, mert nem tudták megszerezni a jogokat a Happy Birthday-hez.

Hogy emberek pénzt keresnek azzal, ha valaki nyilvánosan elénekli a Boldog születésnapot, annál csak az a meglepőbb, hogy Hollywood már azelőtt lecsapott Waititire, hogy a Vademberek hajszájával bizonyította: nemcsak a fura humorú függetlenfilmekhez, de az akciórendezéshez is van érzéke. Az írót, színészt, rendezőt az elmúlt egy évben a Disney dolgoztatta, vele íratták új tinédzserlányos meséjük, a Vaiana forgatókönyvét, és ő ülhet a Marvel szuperhősfilmje, a Thor: Ragnarok rendezői székébe. És ha minden igaz, a Hétköznapi vámpíroknak is készül a folytatása, Wellington farkasember szubkultúrájával a főszerepben.

A film adatlapja a port.hu oldalon, itt érhető el. 

Szerző: Soós Tamás