Sully - Csoda a Hudson folyón
2016.09.07.

Clint Eastwood legújabb filmje, a Sully profin szállítja az izgalmakat, a nemzeti heroizmust és a szeptember 11-i áthallásokat – nem véletlen hát a premier dátuma. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Mindez pedig flottul működik, lévén a rendező formai szempontból a lehető legjobb döntést hozta: egy időben nem lineáris, ismétlődő epizódokból álló szerkezetre húzta fel a 2009 januárjában történt valós eseményeket, amikor is egy belföldi járat tapasztalt pilótája, Chesley „Sully” Sullenberger (Tom Hanks) sikeres kényszerleszállást hajtott végre a New York-i Hudson folyón úgy, hogy az utasok és a személyzet közül mindenki életben maradt.

A filmbeli izgalmak főként abból adódnak, hogy már szinte a kezdetektől egy kétségektől gyötrődő főhőst látunk, aki nem elég, hogy poszttraumás stressztől és médiafelhajtástól szenved, lényegében mind szakmailag, mind emberileg pellengérre kerül: a balesetet vizsgáló bizottság ugyanis azzal áll elő, hogy a szimulációk szerint két repteret is elérhetett volna, vagyis nem kellett volna a folyón landolnia. A kérdés pedig innentől kezdve az, hogy egy hőssel vagy egy felelőtlen, az utasok életével hazardírozó, felesleges kockázatot vállaló pilótával állunk-e szemben.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Ez a bizonytalanság, jobban mondva elbizonytalanodás/elbizonytalanítás szállítja a valódi emberi izgalmakat a filmben, amihez Tom Hanks visszafogott játéka az önmagában és döntésében meghasonlott hős szerében tökéletesen passzol. A jelen: a bizottsági meghallgatás ideje; innen kiindulva kalandozunk el a régmúltba (kissé feleslegesen) és a közelmúltba, vagyis főként az események rekonstruálása pereg a vásznon (a hajtóműbe repülő madárraj felbukkanásától a landoláson át az evakuálásig és mentésig), méghozzá mindezt számos nézőpontból tálalva (archív felvételek, utasok, bizottság, szimulációk). Ezekre vetül rá Sully belső nézőpontja: emlékképei, látomásai és rémálmai – az utóbbiakban a felhőkarcolók között alacsonyan szálló utasszállítóban, amely végül egy épületbe csapódik, nem kunszt ráismerni a szeptember 11-i eseményekre, igaz, ezekre az egyik mellékszereplő is utal, mondván ráfért már New York-ra egy pozitív élmény a repülőgépekkel kapcsolatban.

Clint Eastwood mozija kifejezetten frissnek mondható: nem egyszer élhetjük át példának okáért a jegy áráért a vitorlázó repüléssel végrehajtott sikeres landolás izgalmait, hanem a több nézőpont folytán, számos alkalommal. A zárlatban a nyolcvanas mester (atyaisten, 86 évesen ilyen profi filmet csinál!) megadja ugyan magát Hollywood hősmítoszának (no meg saját eszmerendszerének), vagyis a nem annyira bújtatott patriotizmusnak és az „igaz történet alapján” típusú filmek klasszikus műfaji kliséinek (eredeti szereplők felbukkanása zárásként, feliratok a vásznon az események utóéletéről), de mindez a film személyes hangvétele miatt nem zavaró. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Tom Hanks figurájába, a sikeres karrierrel bíró, vérprofi, az életét a repülésnek áldozó pilótában, akit most egyetlen repülőút alapján ítél meg a közvélemény (emel fel vagy tapos a sárba), és ezzel el is bizonytalanít saját tehetségében és ítélőképességében, könnyű belelátni magát Clint Eastwoodot. De e párhuzam tulajdonképpen a film egészére is ráhúzható: a fekete doboz anyagának meghallgatása a nagy nyilvánosság előtt mintha csak egy film premierje volna (az alkotó már nem tud hozzátenni semmit, az ítélet mások kezében van); ahogy annak hangsúlyozása is párhuzam a filmes világgal, hogy a legénység (értsd: stáb) összehangolt munkája nélkül nem értek volna el a sikert. 

A személyes, vallomásos szinten túl mindez persze hazafias üzenet is: a nemzet sikere annak köszönhető, hogy mindenki tehetsége javát nyújtva tette a dolgát, a kapitány (vagyis a világi vezető) semmire sem menne népe nélkül, amely vészhelyzet, fenyegetettség esetén összehangoltan hárítja a bajt, ezzel is bizonyítva rátermettségét. 

Ettől a kissé szájbarágós és egyetemes tanulságtól eltekintve a Sully mind „katasztrófafilmként”, mind pedig ars poeticaként működik. Ez utóbbiban – hála Tom Hanks a figura belső viharait fegyelmezett profizmussal és higgadtsággal palástoló remek alakításának is – helyenként kifejezetten emlékezetes jeleneteket szállít. Gondolok itt például arra, amikor a „feketedoboz-premier” után a rendező (Tom Hanks) és másodpilótája (Aaron Eckhart) egy pillanatra szünetet kér, és kivonul a teremből, hogy méltóságteljesen és privát módon élhesse át annak diadalát, hogy a rohadt életbe, mennyire jó pilóták is vagyunk!