Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

LILÁK, ZÖLDEK, ÉS MAGÁNY

Nemes Lampérth József életmű-kiállítása / Kieselbach Galéria
2016. aug. 25.
Nemes Lampérth Józseftól nem ismerünk sok képet, az a kevés viszont, amit igen, átütő. Most a lehető legtöbb művét gyűjtötte egybe a Kieselbach Galéria: a grafikák mellett huszonkét olajképet a fellelhető huszonnégyből. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.
Az összesen százhuszonhárom alkotás huszonöt helyről vándorolt a Szent István körútra, tizenkét múzeumból és tizenhárom magángyűjtőtől, ami egy retrospektív kiállítás esetében egyáltalán nem kuriózum, ám más esetekben ekkora merítésből minimum háromszoros mennyiség jön össze. Itt nem jöhetett, mert Nemes Lampérth József (1891-1924) nagyjából ennyi művet hagyott hátra, hiszen csak 33 évet élt, amelyből az utolsó már teljes passzivitásban telt a sátoraljaújhelyi elmeosztályon, ahol leginkább csak ült és hallgatott. 
Képek a kiállításról
Képek a kiállításról
E végzetes utolsón kívül előtte is voltak rosszabb periódusai, például az I. világháború alatti kétéves frontszolgálat, vagy későbbi, akkor még csak átmeneti gyógykezeléseinek hónapjai, s mindez festészete szempontjából nem is lenne érdekes (mint ahogy Csontváry és Gulácsy művészetének megítélését sem befolyásolja idegrendszeri állapotuk), ha nem éppen egy róla szóló pszichiátriai írásból kaptam volna utólagos alátámasztást festői attitűdjére.
Miközben ugyanis néztem a képeit, egyre bizonyosabbá vált számomra a művek sodró erejének „titka”, az ambivalens kettősség: a fékezhetetlenség és a tudati kontroll együttműködése. (Magányos és elbújós, de hirtelen haragú és erőszakos is tud lenni – olvastam az egyik kórismében, amit a kézírása és a szignója láttán is fontosnak véltem átböngészni.) 
Nemes Lampérth a jelek szerint eredendő és elementáris tehetség volt, hiszen festői képzettsége egyáltalán nem reprezentáns: esti rajztanfolyam, majd nagybányai tartózkodás, utána két év a Képzőművészeti Főiskolán egy másodvonalbéli zsánerfestő keze alatt, a háború előtt egy év Párizs. Nyoma nyilván mindnek van, de az életmű felől visszanézve egyik sem meghatározó, inkább az alapok lerakását szolgálták. Iszonyatosan megtanult rajzolni, festményein pedig elképesztő bátorsággal nyúl a színekhez és eleve az anyaghoz, akár olajfestékkel dolgozik, akár tussal. Magára találása és következetessége szinte páratlan, alig van „rávezetés” – periódusok meg egyáltalán nincsenek -, 1911-es Önarcképe már kétségtelen festői készen levését mutatja, s a következő tizenpár évben kitérők nélkül, az itt lefektetett elvek mentén hozza létre többi művét is.
Minden festői vonása jellegzetes (a valamivel idősebb Nyolcak tagjainak némely tájképeit és órás-almás csendéleteit olykor nem nehéz összekeverni), Nemes Lampérth összetéveszthetetlen. A formákat vastagon felhordott, kígyózó ecsetsávokból és meglepő színpárosításokból építi fel, szinte valamennyi olajképét a vad lilák és harsogó zöldek tónusaira hangolja, melléjük rakja a rózsaszínt, bordót, okkert, feketét, s végül még vadabb keverékszínekkel egységbe fogja az egészet. 
Témái egyszerűek: aktok (a Nemzeti Galériából ismerjük őket), arcképek, továbbá csendéletek és tájak. Utóbbi kettőből kapjuk a legtöbb meglepetést a galériában, hiszen például a Nagybányai boglyák (három is van belőlük), a városligeti részletek, vagy a lámpás-, konyhás-, narancsos- és növénycsendéletek mind különböző, s nem is mindig látogatható helyekről érkeztek.
A művészettörténet az aktivisták közé sorolja, bár ő nem az a típus lehetett, aki egy mozgalomba teljes mellszélességgel beleveti magát. Kapcsolatban állt a Vasárnapi Kör tagjaival is, de ezek a szálak inkább az önképzést segítő szellemi-szakmai kötelékek voltak, mint sem bensőségesen barátiak. 1916-ban Kassák közölte a rajzait a MA című folyóiratban, a festő le is rajzolta az írót, egy évvel később azonban már így fogalmazott: „csak az emberektől távolodom folyton a saját nagy egyedüllétembe”.
A Kassák portré is látható a kiállításban a mintegy száz grafika között – ámbár ez a kifejezés, hogy grafika, nem mindig illik Nemes Lampérth fekete-fehér lapjaira. Az aktsorozatra például igen (most ezek láthatók atelier jelleggel az egyik falon négy sorban a galéria hagyományait tartva), az 1913-as párizsi híd-sorozatra szintén, a többi azonban túlnő a rajzi jellegen, és szinte festményerővel bír. 
A szerző felvételei
A szerző felvételei
Ezek a nagyobb méretű, a tust ecsettel bőséggel felhordó művek Berlinben készültek, ahova a Tanácsköztársaság alatti szerepvállalása miatt emigrált. Érdekes módon, semmi sem utal az új helyszínre, mivel régi témáit írta át, s az 1920-as datálású műveken (többek között) a Vasúti őrház és Kolozsvár köszönnek vissza. Grandiózusak e művek, s bár sok bennük a fekete, mégsem a drámaiság dominál. És nem csak az enyhítő rőtbarna foltok miatt (a színelméleti indok erre nem kielégítő), hanem Nemes Lampérth alkotói komolysága miatt, hiszen műveiben folyamatosan „a formák alatt lappangó belső dinamikát”, de ezen keresztül valójában „a platóni világszemlélet kristálytiszta világát” kereste teljes munkásságában.
Berlinben egy svéd műgyűjtő pártfogására lelt, aki el is vitte magával Stockholmba, de itt már festőileg nem történt semmi, hamarosan haza tért. Itthon jóakarói először a Hárshegyen helyezték el, innen került Sátoraljaújhelyre, ahol a sírja is található.
(Az idézett mondatok Nemes Lampérth József leveleiből származnak.)
A kiállítás 2016. szeptember 13-ig tekinthető meg.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek