Az Egy mormota nyara nem az iszlám európai térhódításának következményeit vagy a nyugati kultúra állítólagos szétporladását kívánja megragadni, noha kétségkívül ez is fontos rétegét képezi a néhány évtizeddel ezelőtt játszódó cselekménynek. A regény egyik sarokpontja például az a jelenet, amikor a „bambi meg a rudas” émelyítően édeskés világán edződött elbeszélő – akinek gyermekként a Szent István körút túloldalára, a régi lipótvárosi cukrászdába tett út is „egy másik világba” (148) tett kirándulásnak számított – egy bevándorlókkal tömött amszterdami villamoson találja magát. A narrátor a nyugati kulturális tér azon reprezentatív alakjának kései örököse, akit Addisonék Mr. Spectatorje vagy Baudelaire flâneurje óta jól ismerünk: az ember, aki belebocsátkozik nyüzsgő világunkba, ám megőrzi kívülállását, s a legapróbb rezdüléseket is figyelmesen rögzíti, értelmezi. A regény elbeszélője ehhez hasonló pillantást vet az emberi világra, ám – nem meglepő ez a 21. század hajnalán – immár csak hivatásosan, mintegy munkaidőben nézelődhet: foglalkozása szerint forgatásokhoz keres helyszíneket. Arcona tengerparti szállodasorától a római Porta Porteséig és Biarritz homokos tengerpartjáig utazgat tehát, hogy megtalálja az ideális tengerparti helyszínt egy film befejező jelenetéhez, melynek hőse nem mellesleg a vámpírrá lett lord Byron. Tőle a cím is: „Ha az életből levonjuk a gyermekkort (ami vegetálás) – az alvást, evést, mosakodást, be- és kigombolkozást – mi marad a tulajdonképpeni létezésre? Egy mormota nyara.” (ford. Tótfalusi István)

Az elbeszélő többször a „nézéssel” köti össze e „tulajdonképpeni létezést”, a világgal való esztétikai viszony kialakításával és fenntartásával, az anyagi és tárgyi világ iránti érzéki nyitottsággal és biztonságos távolságtartással (gyakran a fényképezőgép objektívje vagy az exponálás aktusa mögé húzódva): „nézni – a lehető legnagyobb élvezet volt, downright existence!, úgy éreztem, hogy erre születtem, és lemondanék mindenféle részről, a részvételről éppúgy, mint a részvétről, hogy folyamatosan nézhessem az egészet” (50). Mindez kiválóan tükröződik a regény tárgyias, érzéki leírásaiban is. „Helyszínvadászként” nem meglepő a helyek kiemelt szerepe sem, sűrűségük és jelentéssel-telítettségük: „hely, esemény és karakter végzetszerűen összetartoznak” (173), mert „bizonyos terek csak azért léteznek, hogy egyszer majd megtörténjen bennük és általuk valami, valami jó vagy éppen jóvátehetetlen” (69).

A narrációt azonban már a beszédszituáció szervezi: az elbeszélő a fiának mesél, „ürügyként” használva őt mint megszólítottat, potenciális olvasót. Persze nem kell hinnünk a narrátornak (ez esetben sem): monológja nem kis téttel bíró vallomás, nagyon is fontos, hogy eljusson a fiúhoz: a hangsúlyosan a privilegizált (közép-)európai ember pozíciójából íródó regény a megvetett vagy félelmetes idegenséggel szembeni beállítódások és reakciók megértésére tesz kísérletet. Mindezt a regény zegzugos és csapongó szövegszervezése révén kísérli meg: „most már tényleg rendet kéne tenni, de nincs elég időm, hogy röviden írjak, rántja ki egyik dolog a másikát” (16). A lendületes szöveg asszociációk és emlékdarabkák között ugrál, mely „köröző lassúság” (70) egyfelől az elbeszélhetőségre tett reflexió: „hogy jön ez ide, mondhatnád, de pont ezt nehéz szétszálazni, hogyan függnek össze a dolgok, és egyáltalán mikor és mivel kezdődik el a történet” (39). A szöveg erős karakterisztikuma, hogy olvasmányokból származó mondatok vagy a mindennapok során elkoptatott fordulatok, „sírkövek” („elég az hozzá”, „pillanatnyilag jó ötletnek látszott”, stb.) épülnek be rövid intertextusokként, amik nemcsak a nyugati kultúra zsigerivé válására mutatnak (Camus, Sebald, Erdélyi Miklós vagy Ottlik beszélnek bele a szövegbe), hanem a vizualitás és helyek fontossága mellet a nyelv otthonosságára is: „úgy csinálok, mintha még mindig író volnék, valaki, aki még hisz benne, hogy vannak jobb és rosszabb mondatok” (16). 

Az elbeszélés zegzugossága másfelől létfontosságú a vallomás szempontjából is: „igyekeznem kéne, de ezt nem lehet gyorsan elmesélni, mert ha gyorsan mesélem, mást mesélek el” (70). A történet nem az amszterdami villamoson, és nem az iszlám fundamentalisták által 2004-ben meggyilkolt Theo van Gogh halálával kezdődik – legalább ennyire fontosak a harmincas évek Pesti Naplójának képei a „négusról”, az iskolai verekedés vagy a balatoni találkozás a „cigányfiúkkal”, a beszélgetés az algériai háborút túlélt kamasszal, a Széchényi Könyvtárba járó „fehér hajú cigány” vagy a bensőséges lazasággal kezelő szudániak, mely kiváltja belőle „a beavatatlanok sóvárgását” (194). Németh Gábort, ahogy arra a Revizoron megjelent interjúban utalt is, az a személyek között húzódó térköz, az a „demarkációs övezet” (124) érdekli, ami a valamiképpen megvetett idegent elválasztja a privilegizálttól, a „parvenü európai kultúra” (103) örökösétől, amilyen az elbeszélő maga is (aki ennek ellenére a nyugati kultúra „szégyenletesen rossz gesztusaival” visszaélő turistáktól több helyütt elhatárolja magát). Pontosabban az a „múló üzemzavar” (140) érdekli, amelyet az vált ki, ha a pária valamiképpen megtöri ezt a semleges övezetet, ütköztetve a saját, ismeretlen s ezért plasztikusan alakítható világát azzal, amelyet „mi” ismertnek és sajátunknak gondolunk, vagy egyszerűen belépve utóbbiba a neki kirótt helyet figyelmen kívül hagyja. Ez a világ pedig, a kitaszítotté, valamiképp rettenetes erőt és tudást sejtet.

Az elbeszélő mindvégig reflektált marad, s ekképpen láthatóvá válnak az ezen erővel szembeni zavarnak a különféle formái. Van, hogy megőrizhető a vágyott esztétikai viszonyulás, ha például nem vele, hanem gazdag turista-társaival történnek az események: „a férfi halkan magyarázott, mint aki azzal szembesül, hogy a tökéletesen belakott életük valóságán kívül, mi több, talán azon is túl, van, lehetséges egy másik, ezek szerint az övéknél erősebb valóság, annyira erős, hogy gyakorlatilag cselekvésképtelenné tette őket” (105), akkor is, ha a szóban forgó férfi lányának segítségére siető indiai vendégmunkások cselekedeteit a „szűkölő félelem” irányítja, hogy „kiűzethetnek” a „fehérek földi paradicsomából” (106). A svéd turistát a római piacon kifosztó csoportozat láttán pedig így ír: „az nyűgözött le, ami mindig, az életrevalóság, a túlélés hűvös profizmusa, a tökéletes szakértelem, a megjátszott érzelmek mögött fölsejlő kikezdhetetlen józanság” (117). Hasonló „rezignált tudást” (140) és életrevalóságot lát az üveget visszaváltó cigányfiú szemében, noha, az empátia ellenére, „»cigány valahogy sose akartál lenni, bazmeg«, mondja a hang”, hiszen „az látszott, hogy cigánynak lenni nem jó, ráadásul másképp nem jó, mint indiánnak, nincs benne semmi romantikus” (120). 

Ám a regény e könnyeden elegáns és távolságtartó narrátorában is zavar támad időnként: a „fegyverré munkált testű” (127) cigányfiú hibátlan hangsúlya nyomán felmerül a kérdés: „azért zavar, hogy birtokolja a nyelvet, mert ezzel azt a képtelenséget állítja, hogy ura lehet a sorsának is?” (128). A biarritzi arabbal való, végzetes következményű találkozás során pedig éppen a korábban „lenyűgözőnek” ítélt tudás és életrevalóság tölti meg „tehetetlen dühvel” (168): „idegesített a fölénye, hogy átlát a szerencsétlen turistákon […], a megvetés, amit olyan tökéletesen álcázott nemes alázatnak […], meg akartam leckéztetni” (178). Elbizonytalanodva saját, privilegizált pozíciójában – mely, ne feledjük, csupán a „bambi meg a rudas” elringató tapasztalata vagy az ingujj feltűrésének íratlan szabályai örökül hagyására teszi őt képessé –, a flâneur, a napjainkban már-már frivolan könnyed és elegáns szemlélő ember cselekedni kezd…

Németh Gábor új regényének olvasatát, azt, hogy hová esnek a hangsúlyok (vagy hogy a recepció hová helyezi azokat) nyilvánvalóan befolyásolja az európai migrációs krízis, melynek során „mindazok a szabadságjogok, amik egyszerre szimbolizálják és legitimálják az úgynevezett európai kultúrát, egy pillanat alatt olvadnak el az iszlámtól való félelemben és a tehetetlenségben” (89). Mindennek ellenére az Egy mormota nyara túlmutat ezen, és úgy tesz kísérletet a kitaszítottakkal vagy megvetettekkel való találkozások megértésére, hogy távol áll tőle a szentenciózusság, köszönhetően részben annak is, hogy nagyon úgy tűnik, maga a narrátor előtt sem világos, mi is lenne vallomásának tanulsága. Az egymástól világnyi távolságra lévő emberek találkozásainak értelmezési kísérletei a nyugati kultúra szétszabdaltságára, a mélyben működő beállítottságok és előítéletek alattomosságára vezetik rá az olvasót – de a regény gazdag és szertefutó anyagába mindehhez neki magának kell belebocsátkoznia, kiemelve, ami számára fontos. Erre mondják, előkeresve egyet a regény által is olyannyira kedvelt stiláris „sírkövek” közül, hogy gondolatébresztő könyv.