Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál
2016.08.21.

Második évébe lépett az új művészeti vezetéssel – Baráti Kristóf és Várdai István irányításával – működő Kaposfest, teljes nevén a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál. MALINA JÁNOS BESZÁMOLÓJA.

A rendezvény időtartama immár egy teljes hétre terjed – emlékszem korai évekre, amikor talán még több hangversenyt is rendeztek kevesebb nap alatt, ami különleges élményzuhatagot jelenthetett a közönség számára, de rendkívül megerőltető stresszt a jóformán szünet nélkül próbáló és koncertező művészek számára. A mostani, simább üzemmenet – egy hangverseny délelőtt, egy hangverseny este – egy bizonyos nyugodt ritmust vitt a fesztivál életébe.
 
Várdai István
Várdai István
Ugyanakkor nem változott az a gyakorlat, hogy az esti koncertek hangsúlyosabbnak számítanak, és jellemzően  négy számból vagy blokkból állnak, szünettel, míg a délelőttiek során inkább csak három darab szólal meg, szünet nélkül. Nos, a fesztivál második napján, augusztus 14-én délelőtt rendezett hangverseny ezúttal semmiképp sem volt súlytalanabbnak nevezhető a fesztivál bármely más eseményénél. Már a művek számánál fogva is, jóllehet a négy darabból kettő „csak” egy-egy barokk kamarakoncert, illetve triószonáta volt. Ezeket a Magyarországon is jól ismert holland furulyaművész, Anneke Boeke által vezetett, és a Fesztiválzenekar művészeiből nemrégiben alakított régi hangszeres együttes, az Ensemble Cantilene adta elő. William Babell D-szopránfurulyára, hegedűkre és continuóra írott, op. 3 no. 2-es D-dúr concertóját kamara-felállásban adta elő Anneke Boeke furulyán, Lesták-Bedő Eszter és Román Mikola hegedűn, Mahdi Kousay csellón, Davidovics Igor (barokk) gitáron és Dinyés Soma csembalón. Händel op. 2 no. 1-es h-moll triószonátájának korabeli, a fuvola szólamát furulyára bízó, c-mollba transzponált korabeli adaptációját – Román Mikola kivételével – ugyanők szólaltatták meg, ám Anneke Boeke ezúttal altfurulyán, Davidovics Igor pedig teorbán játszott. A versenyműben Anneke Boeke jól használta ki a pikkolóra emlékeztető hangszer hangjának fényességét és virtuóz lehetőségeit; társai ehhez precízen és jól alkalmazkodva biztosították az alapokat. Boeke játékában feltűnt az apró díszítő futamok rögtönzésszerű hajlékonysága. Társai közül Lesták-Bedő Eszter hangban időnként picit élesebbnek tetszett a többieknél; viszont Mahdi Kousay inas-feszes ritmusai tartást adtak a continuónak. A legszebb pillanatoknak a pizzicatós-varázslatos hangú, operai emékeket idéző lassú tételben lehettünk tanúi.
 
Nem túlzás azonban mindezt csupán bemelegítésnek nevezni az egész hangverseny, illetve a közönség szempontjából. A barokk darabokat ugyanis a 20. századi kamarazenei repertoár két emblematikus művének nagyszerű interpretációi követték.
 
Ravel hegedűre és csellóra írt szonátája az utóbbi évtizedekben, úgyszólván a szemünk előtt növekedett valódi remekművé; hogy megérdemelt helyét ennyire megkésve foglalta el a repertoárban, annak egyik oka az lehetett, hogy erre a „vékony” hangszerösszeállításra kevés jelentős zeneszerző bízott igazán súlyos zenei mondanivalót. A darabot Baráti Kristóf és Várdai István adta elő ezúttal is – ugyanis jó néhány éve már hallottam velük egyszer. Akkor elsősorban magára a műre csodálkoztam rá, most azonban döntő részben az előadásra. Azt hiszem, mindketten azóta értek igazán nagy formátumú előadóművésszé, és ennek kevés olyan hajszálpontos indikátora képzelhető el, mint Ravel hihetetlenül gazdag és sokrétegű darabja. A két művésznek már a korábbi interpretációja is rendelkezett azzal a karcsúsággal, áttetszőséggel és rugalmas energiával, mint a mostani; ám előadásuk immár hangban is telítődött, súlyosabbá és nemesebbé vált, s ennek révén egész kifejezésvilága elmélyült, az egész előadás jelentékenyebbé és a művet még mélyebben értővé vált.
 
Kohán István
Kohán István
Bartók kései trióját, a Kontrasztokat korántsem ilyen összeszokott, mondhatni együtt felnőtt alakzat adta elő. A zongorista egy harmincnál alig idősebb izlandi művész, Víkingur Ólafsson volt, aki a fesztiválnak csak néhány műsorszámában szerepelt, ám játéka minden esetben kiemelkedőnek – és kiemelkedően érettnek – bizonyult. A hegedűs ismét Baráti Kristóf, a klarinétos pedig Kohán István volt, akinek ez volt az első fellépése a fesztiválon, s aki azután az összegyűlt igen erős előadói gárda egyik meghatározó zenei személyiségének bizonyult.
 
Az ő Kontrasztok-interpretációjuk számomra egészen újszerűnek bizonyult. Ez az előadás eleve rendkívül szuggesztív, sodró erejű, egyszersmind élményszerűen összecsiszolt és egymásra figyelő volt. Egy bizonyos tekintetben azonban semmilyen más általam ismert előadáshoz nem hasonlított. Tudniilik abban, hogy – valahogy úgy, ahogy az igazán jó és érzékeny gregorián-éneklés a szöveg lejtésétől függően kelti életre, rögtönzésszerű hajlákonysággal, a ritmusjelzés nélkül egymás után következő hangokat és neumákat – sokszor hallott gesztusok és motívumok hatottak egészen újszerűnek azáltal, hogy nem – mintegy – a kottából „felolvasva”, hanem élőbeszédszerűen, a spontaneitás érzetét keltve, in statu nascendi szólaltak meg, valami egészen újszerű üdeséget és frissességet kölcsönözve az egész műnek. Az embernek az volt a benyomása, hogy mindezt elsősorban a fenomenális szervességgel és koherenciával klarinétozó Kohán hozta bele az előadásba – ugyanakkor szükséges leszögezni azt is, hogy a másik dallamhangszer játékosa, Baráti Kristóf olyan természetességgel és olyan maradéktalanul vette át ezt az előadói megközelítést, mintha Kohánnal ugyanannyit kamarazenélt volna az elmúlt években, mint mondjuk Várdaival. Mindehhez járult, hogy még egyszer visszatérjek rá, Ólafsson egészen rendkívüli alkalmazkodóképessége, reakciókészsége, melynek révén ez az előadás nem csupán rendkívüli frissessége, a zenei szubsztancia különlegesen gazdag és árnyalt megmutatása, hanem ritkán hallott egységessége, összeforrottsága révén is rendkívüli élményt jelentett.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Szivárvány Kultúrpalota, Kaposvár,  Időpont:  2016. augusztus 14.