Muse / Sziget Fesztivál 2016
2016.08.15.

A Muse-zal könnyen be lehetett gyógyítani a Rihanna ütötte sebeket, talán ezt írhatjuk be az idei évkönyvbe. Meg azt is, hogy a stadionrocknak még mindig megvan a maga becsülete. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Kezdhetnénk persze azzal is, hogy évről évre magasabbnak tűnik a bungee jumping, arra gyanakszunk, hogy a color partynak nevezett őrületet valamelyik mosószergyártó találta ki, és hogy egyre nagyobb tömegtűrő képesség kell a nagyszínpadi koncertek élvezetéhez, de félő, hogy ez nem a Szigetről, hanem a mi biológiai óránkról mondana többet. 

Bár, amikor az izlandi Sigur Rós elkezdené a maga lebegő, pszichedelikus utazását, akkor épp rekordgyanúsan kevés érdeklődő marad a téren, ami persze így is városnyi ember, de mégis jelzés: nem volt túl jó ötlet a maga bő óráját korrekt zúzással kitöltő Bring Me The Horizon és a főfogásnak számító Muse közé beiktatni őket. És most nem is az a baj, hogy teljesen elüt stílusban az izlandi trió, hanem hogy este nyolc körül képtelenség ráhangolódni a minimalista elemekkel, sokféle finomsággal (néha túlzott finomsággal is) operáló zenére. Egyszerűen túl lagymatag az egész, túl elvont, sokkal jobban érvényesülne egy sátorban, hajnal felé, amikor amúgy is töprengősre issza magát mindenki. Jónsi magas énekhangját nem egyszerű megszeretni (nekem többszöri nekifutásra sem sikerült), ha nem kapjuk el a fonalat, akkor kimondottan irritáló tud lenni.

Muse. A kép forrása: Sziget Fesztivál
Muse. A kép forrása: Sziget Fesztivál
Most kissé igazságtalan vagyok, mert némi kapcsolódás azért van a Muse és a győzelem rózsája (ezt jelenti az izlandi együttes neve) között: mind Bellamy, mind Jónsi vonzódik az operához, előbbi folyton a rockkal házasítja össze, utóbbi pedig éteri lebegést kölcsönöz neki, sokféle különcséggel, ami igen megosztó tud lenni még a nagyothallók között is. Én speciel már attól is kiborulok, hogy valaki csellózik a gitárján, így aztán húsz perc után fel is adom, nem itt és most akarok elgondolkodni a Camus-féle öngyilkosság problémáján. Miközben mégis érezni, hogy alapjában nem rossz ez, sőt kimondottan értékes, csak valahogy lepereg az emberről, és ezt jól demonstrálja, hogy a kemény mag mögötti hosszú sávban beszélgetéssel múlatják az időt a kíváncsiskodók. 

Pedig a színpadképük izgalmasabb, mint amit a Muse pakol fel maga mögé, holott ők erről is híresek, a nagyon kitalált látványról, amit nemrég a budapesti Sportcsarnokban is bemutattak. Nem a legerősebb albumuk (Drones) után érkeznek újra a Szigetre, de nem is rosszal, így egyáltalán nem bántó, hogy öt dal is bekerült a programba, méghozzá a legjobbak. A Psychót itt is a kiképző őrmester vezeti fel, aki máris elkezdi az agymosást, ami úgy illik ehhez a drónok vezérelte, militáns világhoz, amelyik folyton önmaga elpusztítására törekszik. Karcosan, erőteljesen szól a Muse, és jó, hogy ilyen ajtóberúgósan kezdik, hiszen miért is kezdene finomkodva a korszak meghatározó bandája? Bár ahol mi állunk, oda kicsit nehezen érkezik meg Bellamy hangja, a gitárok viszont feltúrják, szétszaggatják a teret, csak úgy öntik belénk az energiát. 

A jobb helyekért két falunyi embert kellene arrébb tolni, így nem is fogunk bele, ez ma már az új Sziget velejárója: ahol több tízezer ember bulizik, ott a kivetítők és a számos hangfal ellenére is, a kemény magon kívül kicsit mindig olyan lesz a koncert, mintha a szomszédban menne. Persze ahogy belelendülünk, ez az érzés fokozatosan elmúlik, a Madness környékén már helyette, vele énekeljük a szöveget, a Dead Inside-ba és a Starlight-ba már a Jóisten se köthetne bele, de a csúcspont mégis a Time is Running Out-nál van, ami a Muse-generáció alapvetése. Ugyanakkor a gyanakvásom megmaradt, hogy kicsit hangosabban is szólhatnának, mert ennyire azért nem lehet tekintettel lenni a lassan lefekvéshez készülő pesti és budai polgárokra. Így viszont még inkább lehet hallani a közönséget az énekeltetés során, mert ezekkel a dalokkal ez kihagyhatatlan, bár a mellettem álló spanyol lelkes, ám annál magabiztosabb fahangját szívesen kihagytam volna.

Aztán egy kicsit elgiccsesedik az egész, a The Globalist és a Drones alatt az addig hibátlan vetítésből amolyan Omega-féle űrrock lesz, animációval, felfelé törő fénycsóvával, még Walt Disney is büszke lenne rá, ha látná. A programot viszont úgy építették fel, hogy azt nem lehet elrontani, az új dalok kicsit sem lógnak ki a beváltak közül, a régiek viszont (Hysteria, Supermassive Black Hole) azonnal felizzítják a hangulatot. Nincs semmi felesleges körítés, póz és önsztárolás, elég pár magyar szó, gitármutogatás Bellamytól, mintha csak meg akarná sorozni a közönséget, a szimpátia máris megvan a részünkről, és még a színpadot sem kell szétrohanni műmetálosan ahhoz, hogy érezzük: profi teljesítmény ez minden ízében, rihannázás nélkül. Bellamyék kézben tartják az egészet, még az óriáslufikat is meg lehet bocsátani (könnyen lehet, hogy nem is ők erőltették ezt), mert a Muse élőben mindig elhagyja az albumon hallható manírokat, és az lesz, aminek eredetileg készült: pofás rockbanda.

És persze, hogy hibátlan a ráadás is, az Uprising jól kiegészül az új albumról hozott Mercy-vel, talán most jobban örültünk volna, ha nem a morriconés, szájharmonikás, vadnyugatos felvezetésű Knights of Cydonia marad a végére, mert hangulatunktól függően ezt hol ironikus kikacsintásnak, hol óvatos önparódiának halljuk, de aztán gyorsan megbékülünk, mert nem, semmi sem ronthatta el az estét. Talán nem ezt fogjuk év végén a legjobb koncertként emlegetni, de nagyon kell kapaszkodnia annak, aki jobbat akar nyújtani ennél.