Beszélgetés Bán Zsófiával
2016.09.27.

Bán Zsófia esszéiben a képeknek a kulturális emlékezetben betöltött szerepét vizsgálja: miként villantják fel múltunk és jelenünk elviselhetetlen, vállalhatatlan sötét foltjait, miközben önértékük elvitathatatlan. SIRBIK ATTILA INTERJÚJA.

Ami nincs jelen az emlékezetben, amiről az legszívesebben újra meg újra megfeledkezne: a Turul és dínó című kötetben a hiány a főszereplő, képekben elbeszélve. Filmek, fotók, képzőművészet és irodalom a témája mindegyik szövegnek, és persze bennük a 20. és a 21. század nagy botrányai.

Revizor: Mi kell egy jó esszéhez, milyen témák vonzanak igazán? 

Bán Zsófia: Kell egyrészt egy tágas tér, amelyben mozogni, mászkálni, fel-alá járkálni lehet. Az esszét egyféle peripatetikus műfajnak gondolom, ahol az írásban megtett távolság hozza létre azt a tágasabb gondolati teret, amelyben egy jó esszé lélegezni tud. Másrészt kell, hogy személyes tétje is legyen, kell, hogy az olvasó érezze, hogy a szerző a saját bőrét viszi vásárra (és jó esetben az empatikus olvasó is, amikor olvassa), hogy olyan problémákkal, gondolatokkal kénytelen szembenézni, amelyekkel talán ő maga sem volt teljesen tisztában, amikor az íráshoz hozzáfogott. A szövegből ki kell, hogy érződjön annak az elakadt lélegzetnek a pillanata, amikor rájövünk arra, hogy egy bizonyos téma miért megkerülhetetlen a számunkra, miért nem lehet nem megírni. A tanulmány műfaja viszont már önmagában is feltételez valamiféle statikusságot, azt a mozdulatot, amellyel a tanulmányozandó témát gombostűvel feltűztük egy darab kartonpapírra és egy jókora nagyítóval megvizsgáljuk, hány lába is van tulajdonképpen. A képzőművészetben is a tanulmány-műfaj alapja a statikus modell. Az esszé ellenben kizárja a statikus modellálást, amennyiben éppen a szövegben való járkálás, elszánt keresgélés hozza létre a benne rejlő gondolat, illetve érzelem kibontását. Mondhatnám akár indulatnak, szenvedélynek is. A jó esszé szenvedély dolga.

R: Éles határ húzódik diszkréció és indiszkréció között? 

Bán Zsófia
Bán Zsófia
BZs: A diszkréció kifejezés maga is elhatárolódást jelent, a diszkrét dolgok elkülönülnek, értelmezhető határ van közöttük, ami segíti a világban való eligazodást, láttatja, hol végződik valami, és hol kezdődik valami más. Egy vizuális és fogalmi szabályrendszert állít fel, érzékelteti az adott kultúra bizonyos alapszabályait, alapszerkezetét. Az indiszkrécióban viszont összemosódnak, illetve felcserélődnek korábban gondosan szétválasztott és elhelyezett dolgok. Ugyanakkor, – ahogy Buñuel A szabadság fantomja című filmjében is röhejesen érzékelteti abban a jelenetben, amikor az ebédlőasztal mellett mindenki jólnevelten egy-egy vécén üldögélve kakál, enni viszont diszkréten félrevonulnak valamiféle kamrába – az, hogy mi diszkréció, illetve indiszkréció dolga, pusztán kulturális konstrukció, azaz szokás, illem dolga. Mint ahogy az is az, hogy egy társadalomban, egy kultúrában miről illik, illetve nem illik beszélni, miről szoktunk, illetve nem szoktunk beszélni. Ha valaki kiteregeti a „szennyest”, az nyilván indiszkréciót követ el, ugyanakkor hozzájárul ahhoz, hogy a ruha ne büdösödjön be, hogy szépen megszáradjon a napon és újra hordani lehessen. Az „amiről nem lehet beszélni”-ről gyakran kiderül, hogy csak kényelmesebb nem beszélni róla, hogy elfedni próbál nehezen kezelhető, nehezen konfrontálható ügyeket. Ezért a határ meghúzása diszkréció és indiszkréció között sokszor pusztán hatalmi kérdés. 

R: Mi vonz a botrányokban? Az adott társadalmi kontextusba ágyazódó lélektanuk, vagy a mögöttük húzódó történet? 

BZs: A botrány társadalmi kontextusba ágyazódó lélektana egyúttal maga a mögöttes történet – a kettő szétszálazhatatlanul összetartozik. A botrányt elfedni kívánó akarat is botrány, és a kettő olyan módon erősíti egymást, mint a szülők által kimondott nicht vor dem Kind, ami persze a gyerek szemszögéből csak olaj a tűzre. Amikor például az éj leple alatt (nicht vor dem Kind), suttyomban felavatnak egy „emlékművet”, ami leginkább a valódi emlékezés meggyalázását, megcsúfolását szolgálja, akkor az adott társadalomban a szoboravató aktus lélektana egyúttal a mögötte húzódó történetet tökéletesen leképezi, sőt ha úgy tetszik újraperformálja azt a botrányt, aminek az emlékmű, csalárd módon emléket állítani igyekszik. Vagyis egy olyan történelmi esemény szimbolikus (és akaratlan) reenactment-jének lehetünk tanúi, amelynek eredményeként több mint félmillió zsidó származású, magyar állampolgárt rekordidő alatt elpusztíthattak a magyar állam – és a lakosság igen nagy részének aktív vagy passzív – közreműködésével. Magyarországot ebben a történetben szimbolikusan áldozatként reprezentálni szemérmetlenül újrajátssza a botrányt, ezúttal a túlélők és leszármazottaik, valamint az egész társadalom szeme láttára.

R: Mi az, ami összeköti a hiányt a „dolgok” akarásával? Lényeges a hiány, vagy inkább a hiány helyének kitöltése az a mozzanat, ami érdemessé válik a figyelmünkre? 

BZs: A hiány olyannyira lényeges, hogy nélküle értelmezhetetlenné válna az, ami kirajzolódik. Mint a japán kalligrafikus festészetben, ahol az üresen, fehéren hagyott részek legalább olyan hangsúlyosak, mint amelyeket ecsetvonásokkal kitöltöttek. A nyugati művészetben és gondolkodásban viszont elsősorban mindig a kitöltött részekre koncentrálódik a figyelem; ami látszik, az van, ami nem látszik, az pedig jó, hogy nem látszik. Egy kultúrán belül a hiány nyilvánvalóan a hatalom akaratával, ha úgy tetszik, a dolgok valamilyen keretezésével, „akarásával” van összefüggésben, ezért talán éppen ennek az akaratnak a felfedése a legfontosabb, az, hogy ráirányítsuk a figyelmet arra, hogy ami van, az nem feltétlenül „természetes”. A posztkoloniális, a gender- illetve rassz- szempontú kritikai diskurzus alapja is éppen az, hogy kijelentse: a király meztelen.

R: Veszélyes dolog a kollektív hiányérzet? Illetve ez mindig csak a dolgok megtörténte után válik kézenfekvővé? 


BZs: Szó szerint életveszélyes lehet, illetve megmérgezhet egy egész társadalmat. Az, hogy Magyarországon, illetve Budapesten hetven évvel a háború után sincs egy központi holokausztemlékmű, ez a hiány elég durván szimbolizálja egy társadalom beteg lelkületét, amelyik a dolgok megtörténte után sem akar/tud szembenézni a saját felelősségével. De a ki nem beszélt, Trianonnal kapcsolatos kollektív hiányérzet is ugyanígy mérgezi a társadalmat, gerjeszti a revizionista, szélsőjobboldali magatartásformákat. Vagy az, hogy Magyarország az egyetlen poszt-szocialista ország, ahol a rendszerváltás utáni huszonöt év alatt sem tudott kialakulni közös politikai akarat az ügynökakták teljes felszabadítására. Az újra és újra felbukkanó történetek pedig úgy burjánzanak a mai magyar társadalom testén, mint a rákos sejtek; fizikailag és átvitt értelemben is betegítenek. Az elesettek, a szegények és nincstelenek iránt érzett szolidaritás kollektív hiányába pedig nem kevesen, szó szerint belehalnak.

R: Mi az, ami elválasztja egymástól a kollektív és a személyes tudatot? Változik ez generációnként a média és a hatalom tükrében?   

BZs: A médiának nyilván óriási befolyása van a személyes, illetve a kollektív tudatra, kikerülhetetlen a hatása. Az a mozgékony hatalmi csoport, amelyik először teszi magáévá az újfajta médiumok működésmechanizmusát, amelyik tud bánni velük, tudja, hogy melyik mire jó és milyen célcsoportokat lehet elérni velük, egyértelműen nyerésben lesz a többiekkel szemben. A nem vallásalapú társadalmakon kívül a modernkori történelemben a személyes, illetve kollektív tudat markánsan szétvált, a globalizált médiakultúra viszont véget vetett ennek a „diszkréciónak”, a kettő sokszor veszélyesen összemosódik. A virtuális felületeken létrejövő kollektív tudat most már egyszerű gombnyomással alakítható, egy lájk nyomása (kiprovokálása) máris valamiféle hovatartozás-érzést idézhet elő, nagyban elősegíti a zsigeri, impulzív, gondolathiányos reakciókat. Ez adott esetben rendkívül veszélyes lehet (lásd például a Brexitre szavazó, majd azt nyomban megbánó, „Bregret”-szavazók esetét, hogy csak egy legutóbbi példát említsek). 

R: Mi köze egymáshoz a politikai hatalomnak, az emlékezetnek és a populáris kultúrának? 

BZs: A Turul és dínó című esszémben éppen ezek összefüggését próbáltam körüljárni, vagyis azt, hogy a médiaokos politizáláson kívül alapvetően fontos, hogy felismerjük a populáris kultúra értékét és vivőerejét, tehát azt, hogy milyen rendkívüli hatást képes kifejteni az egyéni és a kollektív tudatra egyaránt.  A magyar elitkultúrában a populáris kultúra hagyományosan – és többnyire a mai napig is – lenézett, másod-harmadrangú („amcsi”) kulturális produktumnak számított, ami egyébként hihetetlenül be is szűkítette a pozitív recepcióra vágyó alkotók mozgásterét a műfajok, eszközök és témák tekintetében. Olyan, mintha nemzeti divatdiktátorok kiadták volna az ukázt, hogy csak feketét, szürkét, barnát, esetleg püspöklilát lehet hordani, mert ezek sugallják az ünnepélyesség érzetét. A kultúrát egyfajta ünnepélyes, csak lábujjhegyen, csendben megközelíthető szentélyként ajánlották a felnövekvő nemzedékeknek (ez a háború előtti időszakra éppúgy igaz volt, mint a szocialista érára – gondoljunk csak az iskolai kötelező olvasmányokra, a mai napig bezárólag), egyfajta érinthetetlen panteonként, amit tán csodálni, ámde szeretni, neadjisten a mindennapokban használni nemigen lehet. Pedig a populáris kultúra egy olyan hihetetlenül jól használható, mozgékony, széles tömegeket elérni tudó vivőanyag, amelyen keresztül egy társadalom kollektív érzülete, tudata és emlékezete kifejezhető és irányítható (hogy csak egy példát mondjak, gondoljunk csak az első magyar tévésorozat, a Szomszédok hihetetlen sikertörténetére és hatására). A rendszerváltás utáni Magyarországon a baloldal továbbra is csak a magaskultúra felé orientálódott, nem ismerte fel a populáris kultúra értékeit és azt, hogy miképpen használhatná azokat a saját ideológiája erősítésére, terjesztésére. Erre elsősorban a szélsőjobboldali mozgalom érzett rá, ők tudtak a valahova tartozni vágyó fiataloknak egy olyan vizuális és gondolatvilágot felajánlani, ami találkozott a valahova tartozás (sokszor szimpla) igényével, amit a baloldal rendre figyelmen kívül hagyott, illetve nem tudott vele mit kezdeni.

R: Mi a helyzet a kortárs kultúrában a manipuláció, a propaganda és a média összefüggéseinek szempontjából? Kontinensenként és földrészenként számtalan változattal és árnyalattal van dolgunk? 

BZs: Talán nem véletlen, hogy ma Magyarországon  az úgynevezett közszolgálati tévé- és rádiós csatornák köszönőviszonyban sincsenek a köz szolgálatával. A változatok és árnyalatok mindenhol aszerint változnak, hogy bizonyos ellenőrző funkciót betöltő demokratikus intézményrendszerek, egyszerűbben mondva, a jogrend működik-e. Ha elég jól szolgál a médiamanipuláció, talán fel sem tűnik, hogy azt már rég elsöpörték.
Szerző: Sirbik Attila