Más kérdés, hogy mit ér a hét karmester, ha olyan kemény diót kell feltörniük, mint a Liszt–Wagner Zenekar. Sokan leírták már, hogy az együttes nem tartozik hazai zenekaraink élvonalába, de hogy ennyire nem, azt személyes tapasztalatok híján eddig nemigen tudtam elképzelni. Most döbbenten hallgattam azt a technikailag és szellemileg is rendkívül alacsony színvonalú és lélektelen játékot, ami Prokofjev Klasszikus szimfóniájának előadását jellemezte. Elkent, jellegtelen vonósfutamok, recsegő rézfúvók, rendkívül sok gikszerrel játszó fafúvók. De a zenekar játéka csak egyik tényezője volt a problémáknak: az igazsághoz hozzátartozik, hogy Jurij Szimonov sem igazán jeleskedett a prokofjevi stílusjátékban rejlő lehetőségek kiaknázásában, amint azt a harmadik tétel, a népszerű Gavotte nehézkes interpretációja szimptomatikusan is mutatta. Hogy aztán a zenekari játék színvonala inspirálta-e kevéssé Szimonovot, avagy a karmester ötlettelensége ragadt-e át az amúgy sem világverő együttesre, azt nehéz lenne eldönteni. Csupán a végeredményről adhatunk számot: kínosan hosszúnak tűnő első húsz perc.
 Jurij Szimonov |
Bogányi Tibor színpadra lépése jelentősen emelte az est zenei színvonalát: ha már a termékenynek tűnő műsor-összeállítás (Prokofjev és Csajkovszkij rokokó–klasszikus stílustanulmányai egymás után) valódi sava-borsa el is veszett a már vázolt okokból, legalább a Rokokó variációk csellószólója méltó kezekbe került. Nem mintha a Bogányi által megszólaltatott hangok mindegyike makulátlan lett volna: apróbb gikszereket és kis hamisságokat hallhattunk, de ezek bőven elfértek a számos pozitívum mellett. Bogányi gordonkahangja meleg, bársonyos, technikai felkészültsége figyelemre méltó, és a jelek szerint van is elképzelése arról a műről, amelyről egyes ítészek szerint még a komponistának sem feltétlenül volt. Lehet, hogy csak a szépségekben bővelkedő helyszín, a harkálykopácsolás, a (zenészek számára amúgy igencsak zavaró) harangzúgás, a friss és tiszta levegő tette, de ezúttal cseppet sem éreztem tartalmatlannak Csajkovszkij emez opuszát – és ezt a körülmények mellett igenis Bogányi érdemének tudom be. S e darab a karmestert is jobb formában találta: Szimonov Csajkovszkij-mindentudása az operaházi Pikk dáma-felújítás óta mifelénk is közismert, s ez a mostani produkcióban is éreztette hatását. A zenekar, ha technikailag nem is, de legalább lelkesedésben ezúttal méltó partnere tudott lenni a szólistának és a karmesternek.
A második részben három Mozart- és három Rossini-nyitányt hallhattunk a Szimonov karmesterkurzusán részt vett növendékek legjobbjainak vezényletével. Az ilyesfajta műsorösszeállítás és minimális bemutatkozási lehetőség fölötti kötelező morfondírozást ezúttal megtakarítjuk, hogy arról beszélhessünk, ami a lényeg: a karmesterekről. Már akiről van mit mondani. Mert az elsőként fellépő amerikai Gregory Leet sok impressziót nem hagyott maga után az általa elővezetett Idomeneo-nyitánnyal: az első pillanatokban még sokat ígért az est folyamán először tartalmasan és lendülettel megszólaló zenekar, a lendület azonban csakhamar alábbhagyott, és az előadás unalomba fulladt. A szingapúri Jun Wong a Szöktetés a szerájból nyitányának koncertváltozatát dirigálta – a ritkán hallható verzió feletti örömünket beárnyékolta, hogy a fiatal dirigens nemigen tudta megvalósítani a darabban rejlő kontrasztgazdagságot. Annál jobban tetszett a japán Yoshiki Matsuda, aki két kollégájával ellentétben nem pálcavirtuóz, viszont elmélyültebb muzsikus: világos ütéstechnikával, szabatosan formálta meg a hat darab közül a legnagyobb falatnak tekinthető Varázsfuvola-nyitányt. Annyira persze még ő sem fejlett művészegyéniség, hogy a mű valódi nagyságrendjéhez illően megemelje az előadást – a jövő majd eldönti, alkalmassá válik-e erre.
 Bogányi Tibor |
A horvát Filip Povišić szintén szabatosan, csak éppen igen kevés humorral szólaltatta meg a Hamupipőke-nyitányt. Oleg Szoldatov vezényléséből nem hiányzott a humor, éppen ellenkezőleg; inkább a Bruschino úr nyitányának ritmizálását érezhettük kicsit katonásabbnak a kelleténél. Remélem, nem a honfiúi büszkeség szól belőlem, amikor azt mondom, hogy a növendékek közül az újra színpadra lépő Bogányi Tibor tűnt a legmeggyőzőbbnek: A sevillai borbély nyitányát igen karaktergazdagon, néha már-már túldimenzionálva vezényelte (a darabot sokkal inkább érezhettük ebben az interpretációban az Angliai Erzsébet című Rossini-opera nyitányának – hiszen a két darabhoz ugyanaz a nyitány tartozik). A koncertet a Sevillai-nyitány ismétlése zárta le, melynek során a koncerten fellépő hét karmester egymás kezéből tépte ki a pálcát.
A kellemes nyáresti szórakozást némiképp beárnyékolta a helyszín nehéz megközelíthetősége. Hazánk alighanem legszebb botanikus kertjét távolsági busszal csak napközben lehet elérni, s noha vonat éjszaka is rendszeresen jár, a vasútállomás három kilométerre található a kerttől. Akinek nincs autója, csak akkor vállalkozzon a vácrátóti kirándulásra, ha nyitott az olyan kalandokra, mint amilyen a sötét és kivilágítatlan országúton tett hosszú séta.