A kamarazene kezdetektől fogva nagyon fontos szerepet játszik az életedben. Hogyan alakult ki ez a vonzalom?

Vicki Powell: Nyolcéves koromtól játszom vonósnégyesben, eredetileg én is hegedűsként kezdtem. Hárman voltunk hegedűsök a kvartettben, és mindig cserélgetnünk kellett egymás közt, ki játssza a brácsaszólamot. Ekkor fedeztem fel a hangszert, így számomra a brácsa és a kamarazene elválaszthatatlanná vált egymástól. A kamarazene iránti vonzalmam miatt folytattam a zenetanulást gyerekként és később a professzionális pályámon is. Mindig nagyon sokat jelentett számomra a kamarazene.

Hogyan köteleződtél el a brácsa mellett? Mi volt az, ami a leginkább megfogott ebben a hangszerben?

VP: Elsősorban a hangszíne, amely a hegedűnél jóval sötétebb, és kétségkívül közelebb áll az emberi hanghoz. Lenyűgözött a brácsa vonósnégyesben és a zenekari repertoárban betöltött funkciója is – belső szólamként a zene szíve-lelke, ami a brácsán szól. Annak ellenére, hogy persze senki sem a brácsaszólamot fogja dúdolni egy koncert után, az mégis elengedhetetlen alkotórésze, valahol az egyik leglényegesebb eleme a zenének. Ez az, ami engem igazán megfogott: a brácsa kamarazenei és zenekari szerepe.

VP: Mátéval szeptembertől dolgozunk együtt, számomra magával ragadó az, ahogyan zenél és a zenéről gondolkozik. Minden zenei megnyilvánulása annyira valódi és olyan mélyről jön, hogy úgy érzem, amit a zenében kifejez, az egyenesen a lelkéből szól. Különlegesen ösztönző tőle tanulni, és rengeteget fejlődtem az elmúlt évben azáltal is, hogy sokat láthattam és hallhattam zenélni őt. Nagyon várom, hogy együtt lépjünk színpadra – egy ilyen inspiratív zenész mellett egészen új élmény lesz játszani.A Kaposfest nyitókoncertjén Szűcs Máté tanítványaként lépsz színpadra. Hogyan alakult a szakmai kapcsolatotok, mióta ismered őt?

Csajkovszkij Firenzei emlék című darabját adjátok elő, melyben Baráti Kristóf és Várdai István mellett az ő egy-egy tanítványuk, Pusker Júlia és Anastasia Kobekina is színpadára lép. Mesélnél néhány szót erről a műről?

VP: Több alkalommal játszottam már ezt a zenét, és mindig nagy élvezet számomra. Elképesztő, ahogyan Csajkovszkij a szólamokkal bánik. Ünnepi hangulatú mű, tele boldogságot sugárzó energiákkal. Tökéletes nyitánya lesz a fesztiválnak.

Amerikában kezdtél profi szinten zenével foglalkozni, az elmúlt egy évben azonban sok tapasztalatot szerezhettél Európában is. Érzékelsz-e bármilyen különbséget a klasszikus zenéhez vagy kifejezetten a kamarazenéhez való amerikai és európai hozzáállásban?

VP: Ez érdekes kérdés, hiszen sokak szerint éles határvonal húzódik az amerikai és az európai stílus és játékmód között. A képzésben valóban lehetnek alapvető különbségek: míg Amerikában nagyon nagy hangsúlyt fektetnek a tökéletes technikára és a kifogástalan hangzásra, addig azt gondolom, hogy Európában nagyobb szerepet kap a zene lelke. Ha nem is mindig hibátlan a hangzás, de a zene szenvedéllyel, lélekből szól. Ha azonban a zenélés legmagasabb szintjéről beszélünk, ott már nincsenek ilyen különbségek. Zenészként végső soron mindannyian egy olyan ideált keresünk, amelyet soha nem érhetünk el, és ez a szüntelen keresés inspirál minket arra, hogy mindig egyre jobbak legyünk.

Egy kamarazenei fesztivál kiváló terep arra, hogy a zenészek közt szakmailag és emberileg is fontos barátságok szülessenek. Találkoztál-e már korábban a Kaposfest művészeti vezetőivel, Baráti Kristóffal és Várdai Istvánnal, vagy ez lesz az első alkalom, hogy együtt fogtok dolgozni?

VP: Kristófot tavaly nyáron ismertem meg a Marlboro Zenei Fesztiválon, ahol néhány hétig Dvořák egyik vonósötösét próbáltuk együtt. Nem ez volt az első alkalom, hogy magyar zenésszel dolgoztam, de ez volt számomra az első olyan élmény, amikor megtapasztaltam a zenélésnek azt a szellemiségét, amely Máté szenvedélyes játékában is ott van. Istvánnal pedig több kamarazenei fesztiválon is összefutottam már, legutóbb például Kronbergben, azonban az idei lesz az első alkalom, hogy együtt fogunk játszani.

Ez lesz az első találkozásod Magyarországgal is.

VP: Szeptember óta élek Európában, azóta egyre több különböző országot volt szerencsém megismerni. Nagyon várom már, hogy Magyarországon legyek, találkozzam az ottani emberekkel, és belekóstoljak a kultúrába is.