A klán
2016.07.20.

Mesteri formai megoldásai, csavaros története valamint felkavaróan magával ragadó atmoszférája révén Trapero átlagon felüli bűnügyi filmet rendezett. A keserű önvizsgálat, amelyre késztet, csak hab a tortán – vagy inkább gombóc, amit nem lehet lenyelni. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Argentína zűrös ügyei (Latin-Amerika majd' minden országához hasonlóan), illetve a politikai rendszerek forgandósága oly mértékben áthatja az emberek életét, hogy azok mindennapjaikban is a közélet szervezéséből eredeztethető morális kérdésekkel és döntéskényszerekkel szembesülnek. Az ilyen instabil, tagjait rendkívüli anyagi és morális kiszolgáltatottságban tartó berendezkedésekben a hatalomtól távol eső kisember túlélését az alkalmazkodási/igazodási készség és a korrupció biztosítja, e kettő keveréke tud egyedül némi állandóságot és kiszámíthatóságot vinni a hétköznapokba. Nem csoda hát, hogy az emberi történetek iránt fogékony Pablo Trapero minden filmjében a korrupcióval átitatott Argentínát mutatja be alulnézetből, ahonnan nézve a nagy játszmák kimenetele szinte teljesen érdektelen, hiszen a kis faluból származó lakatos, a mentőorvos vagy a nyomornegyedekben dolgozó pap számára minden szisztéma egyforma szívás. 

A történelemkönyvek által megörökített rendszerváltások hatásának esetlegességét talán legújabb filmje, A klán bizonyítja legjobban, hiszen a szinte egy évtizedet felölelő történet során – a huszadik századi argentin viszonyokban kevésbé járatos néző számára – a nagypolitikai fordulatok időrendje csak többszörös újranézés során válik többé-kevésbé követhetővé. Trapero számára azonban nem a hagyományos értelemben vett történelem érdekes, hanem az, hogy a latin-amerikai, válságról válságra bukdácsoló országokban a kisember elvesztette életének morális szempontok alapján történő irányításának lehetőségét. Argentínában elveszett az ártatlanság lehetősége – ez Trapero keserű, minden filmjén átütő következtetése.

Puccio Arquímedes arrafele közismert élete és tevékenysége igazi latin-amerikai történet, amelyben köz- és magánélet a vacsoraasztal és a hálószoba intimitásának szintjéig fonódik szervesen össze. A különböző rendszerekben tábornoki és titkosszolgálati funkciókat viselő, civilben szomszédai által egyszerű, idősödő kereskedőként ismert Puccio a nyolcvanas évek elején úgy dönt, hogy politikai nyomásgyakorlás és a szervezet anyagi hátterének biztosítása érdekében politikai kapcsolatokkal is bőségesen rendelkező dúsgazdag üzletemberek családtagjait rabolja el. A szerveződést azért hívták „a klánnak”, mert a biztonság és hatékonyság érdekében néhány külső segítőn kívül az akciókat a családtagok részvételével vagy tudtával hajtotta végre, az áldozatokat pedig akár hetekig saját emeleti fürdőszobájában tartotta fogva. Ennek a szervezeti háttérnek a hátránya volt a professzionalizmus hiánya (ezt az elrablás néhány nevetségesen amatőr pillanata jól jelzi a filmben is), előnye volt viszont a családi köteléken alapuló magas fokú lojalitás.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
És valószínűleg éppen ezért az érzelmi szituációért választotta Pablo Trapero ezt a történetet, a családfő a feleségéhez és öt (!) gyermekéhez fűződő érzelmi viszonyt is felhasználja tervei végrehajtásához. A klán főszereplője ugyanis nem Puccio, hanem ígéretes rögbijátékos fia, Alex, aki eleinte csak érintőlegesen vesz részt a merényletekben, de az apja tevékenységéből fakadó anyagi és kapcsolati hasznot elfogadja. A történteket leginkább az ő szemszögéből látjuk: Alex értetlenség, félelem és undor keverékével figyeli mindezt, de tenni akkor sem tesz ellene, mikor már öccse is szembesíti a helyzet monstruózus jellegével.

A film talán leginkább a cselekmény komplex időbeli strukturáltsága révén válik izgalmas szellemi kalanddá: Trapero több cselekményszálat és idősíkot váltogat folyamatosan, és csak részlegesen figyel arra, hogy a különböző jelenetek közötti narratív viszonyokat világossá tegye. A nem mindig pontosan jelzett időbeli ugrások mellett az is jellemző eleme a forgatókönyvnek, hogy a legelső jelenet egyik főszereplőjének kilétére csak a film utolsó negyedében jövünk rá. 

Ezzel összhangban épül fel a rendező szinte összes filmjére jellemző képi világ is, amelynek legfontosabb eleme, hogy a narratívához hasonlóan nem törődik azzal, hogy első perctől kezdve érthető legyen minden, amit látunk. Ennek érdekében Trapero elsősorban közelikkel vagy szűk szekondokkal dolgozik, és mellőzi az alapozó plánokat: a legtöbbször úgy kerülünk bele a jelenetekbe, hogy fogalmunk sincs, pontosan hol vagyunk, kik vannak még jelen, és azok milyen térbeli relációban vannak egymáshoz képest. A vizualitás eme konstruktív rétegén túlmenően a filmnek különleges hatást ad a mélybarna, meleg tónusokban fürdő filmkép, amelynek szinte tapintható textúrája leginkább egy otthonos világ érzetét kelthetné – ha nem figyelnénk azokra a szörnyűségekre, amiket megmutat. Pontosan úgy, ahogy a családtagok is eljárnak, akik az időnként szembeötlő szörnyűségek felett a lehetőségekhez mérten megpróbálnak szemet hunyni, és egy amúgy ideálisnak tűnő családi tűzfészek illúziójában ringatják magukat.

Hasonló hatásmechanizmust szolgál a zene és a hangok konstrukciója – amint az Trapero összes, e tekintetben az átlagosnál jóval kidolgozottabb filmjében történik. A szörnyűséges, időnként horrorfilmet idézően ijesztő vagy pusztán feszültséggel teli jeleneteket ritmusos és dallamos pop/rock melódiákkal oldja. A legkülönlegesebb ebben kép és hang ellentéttel és harmóniával teli összjátéka, amelynek köszönhetően a zene úgy építi fel a kép minősége által is hangsúlyozott békés atmoszférát, hogy az ellenpontozza a drámai cselekményt. A zene olyan a filmben, mint az egyszerű kereskedői fedőtevékenysége a családnak: ideig-óráig eltakarja a borzalmakat. Aki fogékony az ilyesmire, valószínűleg nem fogja feledni azt a mesteri, akár filmtörténeti összefoglalókban is helyet érdemlő jelenetet, amely a könnyed dallamot, az egyik áldozat kínzás közbeni ordítását és a kocsiban szeretkező pár gyönyörrel teli sikolyait egy olyan párhuzamos montázsban helyezi egymásra, ahol a képek váltakoznak, de a hangsáv mindhárom eleme, különböző intenzitással ugyan, de folyamatosan jelen van. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Bár a narratív szemszög értelmében Alex a főszereplő, a karaktereket és a történéseket egyértelműen Arquímedes uralja. Guillermo Francella hipnotikus alakítása azért zavarba ejtő, mert finom hangszíne, nagy, kék szemei a világgal végtelen harmóniában lévő embert sugallnak. Ha valaki át akarja érezni a megformált személyiség ambivalenciáját, nézze meg ennek a trailernek az elején lévő, virtuóz kameramozgással ábrázolt jelenetet, és egyből érteni fogja, miért kell ezt a filmet megnézni.

Mindezt olvasva persze kiben ne ötlene fel az olasz-amerikai maffiacsaládokról szóló filmek műfaja, azonban A klán azoknál sokkal kiábrándítóbb, mert itt még a látszata sincs meg az összetartozásnak, a családot minden fölé helyező retorikának, a betyárbecsületnek. Az egész Trapero életmű keserű tanulsága itt is megismétlődik: mindenkit bemocskol a környezet, de ez legalább annyira az egyén felelőssége, mint a közösségé. Trapero történeteiben a rendszer szorításában vergődő egyén bukik el, de ennek ő is legalább annyira okozója – és az argentin rendező sem gyengeség, sem jóhiszeműség, naivitás vagy jó szándék okán nem hajlandó felmenteni senkit. A bukás az ő filmjeiben – melyek közül A klán talán a második legjobb (a 2010-es Carancho ennél egy hajszállal még erősebb) - nem társul nagysággal vagy megigazulással: ne lepődjünk hát meg, ha a boldog végkifejlet minden esetben lehetetlen vállalkozás.
 
Szerző: Gyenge Zsolt