Mike Judge (Beavis & Butt-Head, Hivatali patkányok) sitcomja azért se tud (egyelőre) kifulladni, mert mostanra inkább érdekes akar lenni, mint vicces – bár a poénok még mindig ülnek, illetve szépen belesimulnak a Pied Piper nevezetű startup, és az azt megalkotó programozók fordulatos hétköznapjaiba. 

Valahogy olyan igazi az egész, közben meg műfajban is marad: ahogy ezek a geekek csapkodnak a billentyűzeten, de az üzleti, meg úgy általában, az úgynevezett életen képtelenek végigzongorázni magukat, van annyira abszurd és mulatságos, mint amennyire érdekfeszítő annak részletes taglalása, hogy a szakmai hozzáértésen felül/mellett/ellenére mennyi mindent kéne még tudnod ahhoz, hogy sikeres lehess ebben a világban. Vagy úgy eleve: bármelyikben.

Hiszen egyfelől a Szilícium-völgy még mindig Richard Hendricks (Thomas Middleditch) története, a már-már betegesen gátlásos géniuszé, aki kitalált valami nagyon menőt (egy tömörítési algoritmust), talált mellé munkatársakat is, jobban mondva azok „csak” úgy lettek neki, aztán azóta is közösen próbálnak nagyon menők lenni, pontosabban beírni magukat a nagyok közé, s tartósan ott is maradni a listán. 

Ebben az évadban a Pied Piper eddigi legnagyobb kihívásával szembesült: a fogyasztóival. Pontosabban azzal, hogy nem elég feltalálni valamit, azt se árt tudni hozzá, hogy mire és hogyan is használhatja majd az egyszerű ember. Ravasz húzás volt Judge részéről, hogy egészen idáig várt ezzel a konfliktussal – az első két etapban ugye csak annyit tudtunk magáról a termékről, hogy nagyon nagy fájlokat tud minőségi veszteség nélkül összetömöríteni, ami önmagában igen klasszul, valóban forradalmian hangzik. Ám most kiderült, amire eddig is rájöhettünk volna, de mégsem esett le feltétlenül: Hendricksék mérnökökként gondolkodtak (külsős kollégáikkal egyetemben), s igazából gőzük se volt arról, hogy mit is akarnak eladni. Mégis eladták, aztán jött a baj.

Márpedig, állítja a sorozat – s tulajdonképpen minden ezt állítja manapság, ezért is hatásos a Szilícium-völgy –, ironikus módon nem is az a fontos, hogy mit csinálsz, hanem, hogy azt a valamit (szinte akármit) képes legyél vonzóvá tenni a felhasználók előtt. Ebben az iparágban is csak az számít, pontosabban az számít igazán, hogyan kommunikálsz, hogyan csomagolsz. Mert aztán, amint használni is kezdik, amit kitaláltál, már könnyen lehet, hogy késő lesz rákapcsolni. Ettől persze nem leszel kisebb zseni, mégis annyi lehet neked, aztán hirtelen senki leszel. 

Hendricks és dinka társasága emellett persze ugyanazokat az imádnivaló köröket futja számítógépekkel telepakolt közös kis lakóhelyén, mint eddig: ugratják egymást, szoronganak, feszengenek, kisebb és nagyon árulásokig és gesztusokig merészkednek, felsőbbrendűen adnak hangot kisebbrendűségi érzéseiknek. Kumail Nanjiani, T.J. Miller, Zach Woods, Martin Starr és persze Middleditch egyre jobbak együtt – a jelen pillanatban nem nagyon van náluk összeszokottabb, szerethetőbb komikusbagázs a képernyőn. A mellékszereplők is kitesznek magukért, Matt Ross különösen – bár ebben az évadban a rivális Gavin Belson gonoszkodása kimerült abban, hogy különböző élő állatokat vonszolt be az igazgatótanács elé.

S ha már állatvilág, a szezon kétségkívül legmeghökkentőbb pillanata volt az a bizonyos paci-szex, amely ugye Jack Barker (Stephen Tobolowsky) figurájához köthető. Ilyet még nem nagyon láttunk tévében, s bár kétségtelenül ellettünk volna nélküle, de Mike Judge humora ilyen, hát mit csináljunk vele? Nevessünk rajta és leginkább vele.