Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A RONGYIKADISZNÓ SZÍNJÁTÉKA

Bencsik Orsolya: Több élet
2016. júl. 16.
Darabokra szaggatott, majd összevarrt, összepiszkított narratívaszőnyeget göngyöl ki Bencsik Orsolya másfélszáz oldalas családi kisregénye, hogy elrepítsen oda, ahol a groteszk paródia rokonná nő és mutatvánnyá válik, így ott elkezdődhet az élet. FEKETE I. ALFONZ KRITIKÁJA.
A fiatal vajdasági írónő dolgozik. Egy olyan világot épít, amelynek alapjait már előző könyvében, az Akció van!-ban lefektette. Ismerős lehet a falu narratívája, a három generáción átívelő családtörténet egyik idősíkjáról a másikra való átcsorgatás, a groteszk testiség alakzatainak árnyképei, metamorfózisai és posztmodern torzításai. Ezek a jellemzők megtalálhatóak a Több életben is. Bencsik Orsolya fiktív terének narrátora és fokalizátora él és mesél. Ez a hóbortosnak beállított nő ugrik teret és időt, keresi a helyét az irodalmi kánonokban, sztorizgat mindenkiről, akivel találkozik, de kiindulópontja mégis a család marad.
A szöveg rengeteg műfajt lát vendégül. Mintha a hétvégi nagy ebédnél a tudósítás és a családi almáriumból kiemelt anekdota foglalna helyet az irodalmivá nemesedett recepttel, hogy aztán a vajdasági magyar napilap vasárnapi számában olvasható tárca meglegyintse mindegyiket, mert túl hangosan koccantják össze a fogaikat. Távolabbról a napló bólogatna és fűzne hozzá helyénvaló megjegyzéseket, majd simítaná ránctalanná ezt a sokszínűséget. Ez a simaság garantálja a zökkenőmentes olvasmányélményt. Ehhez hasonló sorsra jutnak maguk a feltálalt témák is.
Bencsik érinti az emberi érzések és érzelmek teljes palettáját, semmiről sem feledkezik meg. Az új élmények utáni állandó kajtatás feszültsége, a lét boldogabbik oldalára való átjutásért folytatott, meg nem szűnő küzdelme, a gyász különböző, egymásra épülő stációi és a mindennapi élet a leglehetetlenebb helyeken felbukkanó örömei emelkednek fikciós erőre. Emiatt inkább a mikrotörténetek összekötözgetett fonalai tudnak vezető szállá vastagodni, semmint a makrotörténetek robosztus hurkáinak madzagai tekerednek rá és határozzák meg a narratívát, amely folyamatosan tágul és összeugrik.
Ennek az ismétlődő ritmusnak a kezdete pedig 1944-hez köthető, amikor a szovjet hadsereg bevonult a fiktívvé tett területre. Ezen kialakított tér ad otthont a legegyszerűbb mindennapi tevékenységeknek, amelyek közül a szex, a (groteszk) testiség, az evés, a disznóvágás körüli különböző feladatok és a felmenőkkel való állandó kapcsolat erősödik repetitív tennivalóvá, hogy aztán rituálékká merevedjenek. Általuk találhat az olvasó fogást ezen az apró szövegekből összekötözgetett rongyikadisznón. Ezen fiktív „állat” szimbólumként való megfeleltetése során, talán maga is azonosítható a narrátorral, a kötettel, mint tárggyal, de még magával a szövegtesttel is.
Akárha a borítón látható szív pumpálná szét az információ véredényeit, amelynek során a narrátor telítődne, majd  kronológia és logika nélkül lökné ki őket ebbe a fikcionalizált vajdasági térbe. Lerázva magáról ezt a két horgolyhelyet válik önreflexívvé a könyv – olvasható utalás az írónő 2012-es kiadványára, az Akció van!-ra, megjelenik a Bencsik vezetéknév, a narrátor apja egy regénybe megírásába fog, amelyet lánya neve alatt akar kiadatni, és amit a Több élethez hasonlóan két kiadó, a magyar Magvető és a vajdasági Forum fog gondozni, valamint a narrátor, akárcsak Bencsik Orsolya, NKA díjban részesül. Az önéletrajzi elemeknek (is) olvasható fikcionalizált részek, az alcím – kis va(j)dmagyar – és a Dubravka Ugrešić-mottó mind rájátszanak arra, hogy a kötetet egészen egyszerűen a mimézis iskolapéldájaként olvassuk.
Mégis úgy gondolom, hogy az, ahogyan az írói stratégia oszcillál a groteszk paródia és a valóság fikcionalizáltsága között, életre kelt egy jellegzetesen bencsiki világot, ahol mindezek hitelesen megférnek egymás mellett. De nem lehetne ennyire jól olvasni, ha emellé csapnivaló stilisztika társulna. Bencsik eszköztárában megtalálható a teljesen köznapi beszéd pőresége, a magát a történésektől távoltartó fokalizátor színtelensége és a műfaji jellegzetességekkel való játékos pofozkodás. A kisregény nem makaróninyelven szólal meg, inkább finoman adagolja mind a szerbet, mind pedig a vajdasági magyarra jellemző kifejezéseket, mint a stikla vagy a limenka, bár tény, hogy ezek nem számottevőek.
A megjelenő évszámok újra és újra leszögezik az olvasót időben, mintha egy éppen íródó családi legendáriumot venne a kezébe. A vissza-visszatérő párkapcsolati problémák a női léthez kötik a szöveget. Az írói hivatás nehézségeire és az azzal járó vajúdásokra történő állandó utalások miatt akár egy kifordított műhelyregényt is be lehet emelni az értelmezési lehetőségek közé. Az egymásba átváltozó keretek nemcsak ezen a szinten, hanem magában a narratívában is fontos szerepet töltenek be: a metamorfózisok során a narrátor nagyapja válik disznóvá, majd az elbeszélő ereszkedik négylábra és változik rózsaszínűvé. Azonban a húsáért tartott állatokat levágják, feldolgozzák és elfogyasztják. Az emlékekből összetekerik, összecsomózzák és összesodorják a narratívaszálakat, disznót gyúrnak belőle és orrocskájára ráírják: Több élet.
Ebben a kamaraszínjátékban mindkét résztvevőnek megvan az előre elrendelt szerepe. A rongyikadisznó körbenyargalja az olvasót, dörgölőzik, majd felhasad, hogy aztán átvegye a hatalmat, eltompítsa az érzékeket, majd az utolsó oldalakon még egy alapvető evés-szöveget, Móricz Tragédiájának parafrázisát nyújtsa át az olvasónak. A groteszk paródia színpadra állítása sertésekkel a főszerepben aligha túrhatott volna ki több trüffelt, mint a Bencsik Orsolya prózáján vezetett négylábúak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek