Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A KÖNYVEMBER ÉS A HŰTŐTÁSKÁK

Bartók Imre: Láttam a ködnek országát
2016. júl. 11.
Nagy ívű trilógiájának posztapokaliptikus harcmezői után Bartók Imre új regénye egy ismerősebb, otthonosabb világ keretei között bontakozik ki, hogy aztán ennek zugaiban mutassa fel az ismeretlent, ezt fordítsa kísérteties otthontalanságba. CSUKA BOTOND RECENZIÓJA.
Nézem a polcokat, jó lenne egy krimit olvasni, pedig nem vagyok oda a műfajért, de most jó volna egy krimi, valami bűntény, egy igazán jól sikerült jellemrajz, nyomozás, aminek iránya van, egy tekintet, amely elől semmi sem marad rejtve, ami érzékeli a környezet apró, leheletfinom változásait, érzi, ha reszketnek a tények fátyolhúrjai, tudja azt is, hogy a világ romlottságának forrását magában keresse, hol máshol, hasonló örvend a hasonló felett” (317) – így a regény narrátora a könyv utolsó lapjain. Nem véletlen ez a vágyakozás a klasszikus krimi iránt, melyben a detektív, az átható racionalitás e különös teremtménye egy kauzalitás által összeszegecselt világban fejti meg a jeleket, követi a nyomokat, mígnem rekonstruálja a bűntényt, mozgatórugóit és visszavonhatatlan következményeit. A győzelmes ráció által lefegyverzett tények és események e világától nem is állhatna távolabb a Láttam a ködnek országát prózauniverzuma. Prózapoétikája sem egy „iránnyal” bíró nyomozást, sem leleplező-értelmező tekintetet nem tesz lehetővé, ahogy „jól sikerült jellemrajzokat” sem: semmi sem statikus e világban, hol lidérces, hol groteszk, hol szatirikus hatást keltő, imbolygó ködalakok népesítik be a szétmorzsolódó cselekményű regény lapjait.
Az elbeszélés narrátora, egy magyarországi könyvkiadó ügynöke könyvvásárról könyvfesztiválra, tárgyalásról könyvbemutatóra utazgat Isztambultól Velencéig, „ipari mennyiségű” kéziratot olvas, melyek fiktív intertextusokként ékelődnek a szövegbe, miközben erősen szatirikus képet nyújt a könyviparról, a konferenciák pezsgőspoharai és különféle „falatkái” felől láttatva az irodalmi világot. Bartók nem ritkán önironikus reflexiói kísérik A sáska évszázada című regény és hasonszőrű társainak szerepeltetését: „Ezek a különféle állatmesék a hódoktól a sáskákig – vajon tényleg erre van szükség ahhoz, hogy valami szubverzív legyen?” (72) Az „újszerűségnek ez a keserű imperatívusza” (72) szülte hibrid teremtmények felett az elbeszélő konzervatív ízlésével hirdet ítéletet: „Az efféle képzelgések súlytalanok, és nem képesek lehorgonyozni a valóság iszapjában. […] Mindenki tudja, hogy az olvasók a referencialitás szerelmesei, a mimézis gyenge fogalmának aranykorát éljük, a tény- és kulcsregények tündöklő hajnala ez.” (236)
E sorok nem pusztán Bartók biohorror-regényei felől nézve önironikusak, hanem a jelen szöveg felől is. A Láttam a ködnek országát cselekményét a sajátos narrátori perspektíva, a kísérteties képi világgal és atmoszférákkal dolgozó szcenizálás, valamint a cselekmény jelentős részét kitevő álom- vagy látomásleírások szervezik, ám ezeken túl a regény az elbizonytalanítás poétikája mentén íródik, melyet jól ismerünk már a szerző első, Fém című könyvéből is. Bartók ezek során destruálja a lehetséges krimi-szálat, melyben nagyszabású összeesküvések, üzleti kémkedések rejtélyes történései vegyülnek szürrealista festményeket és olcsó horrorkliséket idéző gyilkosságokkal. Irodalmi ügynökünk útjai során ugyanis egyre gyakoribbá válnak az őt érő baljós figyelmeztetések, melyek némelyike kapcsolatban áll testvére eltűnésével: a narrátor ugyanis több értelemben „a keresés embere” – a könyveken túl eltűnt testvéréhez s a hiányát elbíró létezéshez vezető utat is meg akarja találni.
A narrátor azonban vagy figyelmen kívül hagyja, vagy képtelen megérteni e háttérben zajló eseményekre mutató jeleket, melyek értelmezhetetlenek és következetlenek: „Elég, ha tudod, hogy veszélyes és előre nem látható dolgok történnek. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam. Vigyáznod kell, kivel és miről beszélsz. A jelek szerint még arra is ügyelned kell, kinek hagyod, hogy egyáltalán megszólítson!” – figyelmezteti Zsófi, a kolléganője. „Ne haragudj, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Én a Hetvenhét holdtölte miatt utaztam ide” – érkezik a válasz (108). Bartók e figyelmeztetések mellett számos szubtilisabb jelet is elhelyez („Kissé visszhangzik a vonal, Krisztián hangja olyan, mintha egy diktafonról játszanák vissza.” 259), ám ezek éppúgy nem jelölnek semmit, ahogy a cselekmény darabkái közötti esetenkénti kapcsolódások is a semmibe mutatnak: mi történt egyáltalán az ügynök testvérével? Ki a rejtélyes doktor? Mi a jelentése a csuklóra tetovált teknőcöknek és kik állnak a Swedenborg Társaság mögött? Miért fontosak a legváratlanabb helyeken feltűnő hűtőtáskák? És miképpen fut össze mindez a mindehhez távolságtartón viszonyuló könyvemberünkben?
Groteszk örvénylés zilálja szét a jelentéstulajdonító olvasói aktusokat, szédítő közegként fogva közre a narrátort, aki ennek ellenére meglehetős apátiával végzi munkáját, melyet szintén a bizonytalanság és az álomszerű kiszámíthatatlanság jellemez: „Nem világos, hány napig tart még a programsorozat, és hogy nekem meddig kell itt maradnom” (235), ahogy gyakran az sem, kivel kell találkoznia vagy miről kell tárgyalnia. E prózapoétika tehát térdre kényszeríti a nyomkövető olvasatot: „metafizikai krimi” – áll a kötet fülszövegében. Egy zsáner kreatív kizsigereléséről, kifordításáról és egyes elemeiben való újrahasznosításáról van szó, melyhez hasonlót Bartók már a Patkány-trilógiában is végrehajtott (és mely transzgresszív és egalitárius, mindent „bedaráló” poétikára Nemes Z. Márió egy helyen a slipstream kifejezést alkalmazta).
Az elbizonytalanító gesztusok számos más szinten működnek: a karakterek nem rendelkeznek állandó körvonalakkal, a narrátorhoz és egymáshoz való viszonyaik is plasztikusan alakulnak, következetlenül cselekszenek, nem lehet kiigazodni rajtuk. Közülük néhányan már-már Kafka „segédeihez” hasonlóak: fel-feltűnnek, ám változó státusszal és szerepkörrel, sokszor érthetetlen célokkal és motivációkkal – pontosan illik rájuk az egyik álom-leírásban feltűnő  jellemzés: „A gyilkossal kapcsolatban az a benyomásunk, hogy nem statikus személyiség, hanem állandó váltásokra hajlamos, vagyis amikor bejár egy körpályát, nem oda tér vissza, ahonnan elindult.” (300) Néhány sorral később ez a spirális mozgás már a rettegést jellemzi: „a rettegés ilyen, az halad így lefelé, egyre mélyebb rettegésbe, egyazon pályán, és mégis egyre jobban, spirálisan mélyülve” (300). Így húzza egyre mélyebbre, tereli tévutakra az olvasót is ez a szöveg, ahol szinte valamennyi elem kissé eltorzítva tér vissza.
A krimi-szál destrukciójához vezet az a rendíthetetlen szcenizáló eljárás is, mely eddig is Bartók erősségei közé tartozott: maga a történet erősen repetitív (könyvvásárról könyvvásárig, fiktív plotok jellemzése, excentrikus szerzőkkel való találkozások), s az egyes jelenetek „nem viszik előbbre a történetet”. Mégsem válik unalmassá a szöveg, ha elfogadjuk ennek a „groteszk regénynek” (W. Kayser) a törvényeit, melyben az egyes álombeli vagy valós jeleneteknek – melyek között időről időre összemosódnak a határok – átadjuk magunkat, erős képeiknek, szuggesztív hangulatuknak. Csak azért nem írom, hogy „önmagukért élvezzük őket”, mert a tágabb regénystruktúrát összehuzalozó elemek, a fentebb emlegetett jelentés nélküli vagy többértelmű jelek kardinális fontossággal bírnak elbizonytalanító vagy hangulatteremtő elemekként.
Bartók Imre új regénye éppúgy túllép a könyvipar szatíráján, ahogy egy enigmatikus krimitörténeten, és a szöveg félreértése volna pusztán öncélú vagy a trash-sel kokettáló epizódokként kárhoztatni bizonyos jeleneteit. A Láttam a ködnek országát kétségkívül nagyot kockáztat: úgy ír szatírát, thrillert vagy horrort, hogy mindeközben ezek zsáner- és hatóelemeit vissza is vonja, elveszi élüket, újra- és újrairányítja az olvasatot, mindegyre elbizonytalanítva az értelmezést. A cselekmény egyik szintje igencsak repetitív, és egy idő után az álom- vagy vízióleírások rákövetkezései is mechanikusak: ám lépten-nyomon beleütközünk azokba az elbizonytalanító gesztusokba és lidérces jelenetekbe, melyek sajátos, imbolygó karaktert adnak e ködbe boruló szövegvilágnak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek