Az ember, akit Ovénak hívnak
2016.07.07.

Kedves és humoros mese lett a svéd Gran Torino. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Időről időre látunk egy ilyen filmet a moziban. Házsártos öregapó tengeti a napi rutinját, halna már, de még nem lehet. Utálja az egész világot, amíg cuki kisgyerek/kutya/macska nem költözik a szomszédba, hogy az öreg az öregek tudásáról, a kisgyerek/kutya/macska a gyerekek/stb./stb. életöröméről tanítson valamit a másiknak. A néző pedig felváltva sír és nevet, mert ezek a filmek meg azt tanítják, hogy az élet ilyen sírva nevetős dolog.

A zsémbes öregurat ezúttal Ovénak hívják, és épp most rúgták ki állásából a vasútnál. Egykor a lakópark gyűlésének elnöke volt, afféle gondnok a környéken, és bár rég kifúrták a tanácsból, a mai napig járőrözik reggelente: ellenőrzi a zárakat, elzárja az elhagyott bicikliket, megdobálja a kóbor macskákat. A hulladékot szelektíven gyűjtő szomszédokat kommunistának, mindenki mást pedig idiótának tart, amiért semmit nem képesek úgy megcsinálni, mint régen. Ove a bürokratákat utálja a legjobban, meg persze azokat, akik a „Tilos!” tábla ellenére behajtanak kocsival a lakóövezetbe. Mint az új szomszédjai, akik még a postaládájára is ráparkolnak.

Tudjuk már, mi következik, amint látjuk pislogni a kislányokat a hátsó ülésen, de Az ember, akit Ovénak hívnak variál annyit, hogy a többi hasonló filmnél jobb, viccesebb, érdekesebb legyen. És szomorúbb, ironikusabb, svédebb is egyben. Mert Ove erősen szuicid hajlamú, a macska harapós, és nem is annyira a gyerekek a cukik, mint a terhes perzsa anyukájuk, aki nagyfokú integritással és még nagyobb életkedvvel tartja össze a családot, ha már kétbalkezes, de szeretetreméltó férjének ez nem megy.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Valami hasonlóval próbálkozott pár éve A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt is, amiben a világ gondjait felesekkel kúráló öregember botladozott keresztül a 20. századon. De hiába bukkant fel Sztálin, Franco, Truman, Reagan, ha a filmnek gyenge volt a humora, és nem tudott karikatúrát rajzolni. A történelmi alakok ugyanúgy nem keltek életre, mint az öregember és a sleppje: jellegtelen, tulajdonságok nélküli figurák maradtak, akiknek még a burleszk sem állt jól. Hiába, ez egy olyan műfaj, ami azon áll vagy bukik, sikerül-e szellemesre írni és érdekesre rajzolni a figurákat – azok nélkül nincs okunk együtt menni a már jól ismert történettel.

Az Ovéban minden klappol: a karakter, a dramaturgia, és a szív is a helyén van. Jó adagokban – egy-egy öngyilkossági kísérletnél megejtett flashbackkel – tárul fel a múlt, a humor és a pátosz végig egyensúlyban marad, és embereink nem szenvednek poénkényszerben. Ove csak akkor viccel, ha muszáj, és akkor is keserűen, iróniával teszi. Talán azért, mert ő nem a svéd Forrest Gump, hanem a skandináv Clint Eastwood, hiszen az a Rolf Lassgård játssza (remekül), akit a híres-neves Kurt Wallanderként láthattunk nyomozni 1994 és 2007 között. Eastwoodtól azonban nem Piszkos Harry, hanem annak időskori alakmása kívánkozik ide a Gran Torinóból. Eastwood egy hmong családot költöztetett a rasszista Walt Kowalski szomszédjába, és míg a koreai háborús veterán becsületből, kiállásból mutatott nekik példát, a távol-keleti fiatalok a tolerancia értékeire nyitották rá a nyugdíjas bigott szemét.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Bár Ove is tanul egy s mást a toleranciáról (el- és befogad egy meleget), és megvívja a maga egyszemélyes háborúját (a szabálytalanul közlekedőkkel), az ő életét nem a helyi hmong bűnözés, hanem a bürokrácia keseríti meg. A „fehér ingesek”, akik élete sorsfordító pillanataiban megpróbálnak keresztbetenni neki: utat építenek a háza helyére, otthonából öregek otthonába szállítanák egy barátját, de nem csinálnak semmit, amikor kéne: nem építenek akadálymentes rámpát az iskola elé, hogy ne taníthassanak ott kerekesszékesek.

Ove azt a dühöt és frusztrációt önti rá a környezetére, amit a pórul jártak éreznek, akiknek elszipkázta pénzét a bank, elvesztette levelét a posta, és napokat lopott el életéből az APEH. Neki azt kell elfogadnia, hogy vannak dolgok, amikkel szemben tehetetlen. A film szerint ilyen a bürokrácia, és ilyen a halál. És ez nehéz lecke olyasvalakinek, aki fiatalkorában, mint egy dolgos, hétköznapi Superman, akinek lehetett, segített, és amit tudott, megjavított. Szomszédot, rámpát, bölcsőt – talán csak a macskát nem.

Az ember, akit Ovénak hívnak tudja, mikor kell az elfogadás, a szeretet húrjait pengetnie, és azt is, mikor tromfoljon rá hűvös, skandináv iróniával. Igazi vágybeteljesítő mozi, amelyben túl szépen varrják el a szálakat, és túl könnyen győznek az esélytelenek. Mégis könnyű kedvelni, mert őszinte: őszintén giccses, humoros, és kedves film.
 
Szerző: Soós Tamás