A kerület órái hat fejezetbe osztott hetvenhárom története nagy vonalakban ugyan követi az időrendet, azaz a később született szövegek túlnyomórészt a kötet második felében találhatók, de valójában az egyes részeken belül bármilyen időbélyeggel bíró szöveg felbukkanhat. A kötet korántsem szokványos áttekintés valamely írói pálya ívéről, amelyben a kiválasztott szövegeket a fejlődéselv, a folyamatos gyarapodás „zsengéktől az érett művekig” tartó, pozitivista ábrándja rendezi el. Az idő, az idő múlásának érzékelése azonban szükségszerűen témája egy olyan kötetnek, amely közel fél évszázad szövegnyomait tartalmazza. A kerület órái ennek megfelelően kétféleképpen is tematizálja az időt: egyrészt az egyes szövegek, másrészt a kötet egészének szintjén.

A legelső, a többihez képest hosszabb történet (Történet a hitről) nyitó oldalain például a narrátor szerint a férfi főszereplő épp a „kizökkent idő”-t igyekszik „helyrehozni”. Végső soron majdnem mindegyik történet szereplője ezzel küzd. A szövegekben felvázolt, biztonságosnak hitt világ mindig megsérül, a tárgyak elveszítik megszokott helyüket, funkciójukat, jelentésüket, az egyértelmű viszonyok, kapcsolatok megmagyarázhatatlanul idegenné válnak. Az irrealitás veszi át az uralmat, ami aztán vagy szétrobbantja a kezdetben rendíthetetlennek tűnő világot (a párok szétmennek, a szereplők meghalnak), vagy ahogyan átvette az uralmat, épp oly megmagyarázhatatlan módon eltűnik, hogy visszaálljon az eredeti, ha megnyugtatónak nem is nevezhető, de legalább ismerős rend (a szomszéd hazamegy, az anya megeteti gyermekét, a kollégák megeszik a barackos gombócot). Az irrealitás mindig az emberi idő kitüntetett pillanatait, a határhelyzeteket (egy gyermek születése, magány, betegség, halál) megélő, megtapasztaló, azokra emlékező ember világát formálja át.

Ebből a szempontból mindegy, hogy Frühmann Attilát zárták-e ki a KISZ-ből, mert két évig nem fizetett tagdíjat (Történet a hitről [1962/1975]) vagy Szikár Szabolcsot (Társaság a búfelejtőben [1996]), mindegy, hogy mikor keletkezett az éppen olvasott szöveg, legfeljebb az ábrázolt tárgyi világok különböznek: kezdetben a Gorkij könyvesbolt, egy csehszlovákiai kirándulás, Zaporozsec-vásárlás és a „főmérnök elvtárs” teszi azonosíthatóvá a kort, a vágyakat, később megjelenik az Earl Grey-tea, a Nescafé, a magánvállalkozó, majd felbukkannak a jósnők és a hotelekben tartott termékbemutatók is. Az áru, a karrier, a hatalom imádatában mindezek voltaképp elhanyagolható részletkülönbségek. A lényeg, az ember nem változik, mindig, minden rendszerben ugyanúgy viselkedik. „Megállt az idő, nem?” – kérdezi-állítja a címadó történet egyik szereplője.

A kötet közepén található néhány szöveg tematizálja is az összegyűjtött történetek e sajátosságát. „Hallod-e fiú, lépj túl az emberi automatizmusok rugóin!” – olvashatjuk az Utókorban, ahol egy író képzeletben részt vehet utókori „tárgyalásán”, s megtudhatja, mit jelent szövegei látomásossága, mit irrealitása. Persze az utókor véleménye nem érdekli, őt csupán az izgatja, „ami túl van az eseten”. Az arisztotelészi költészetdefiníció („a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el”) újrafogalmazása azért is provokatív, mert A kerület óráinak alcímben jelölt műfajisága (történetek, tárcák, esetek) hangsúlyozottan a szövegek egyediségére, esetlegességére utal. Összegyűjtve, fél évszázad távolából egymás után (újra)olvasva viszont kiderül, hogy az időhöz kötöttség, a kortünetnek vélt sajátosságok valójában az ember (a kötet szövegvilágában talán pontosabb: a közép-kelet európai ember) lényegét fejezik ki. Az egyediségtől való elmozdulást szolgálják a történetek olyan beszélő nevei, mint Félszeg Dezső, dr. Fontos Sándor, Forró Joli, Komor László, Sipák Laci, Szikár Szabolcs, Tollnok Kornél, Üstökös Tibor, Zord Lajos. A szereplők mások, a viszonyok ugyanazok: ugyanaz a sértettség, a kommunikációképtelenség. A „megtörtént”, a „véletlen”, az „esetleges” kötetbe gyűjtve jelentés- és jelentőségtelivé, példázattá válik.

A példázatok direkt didakszisát azonban a kötetben előrehaladva enyhíti néhány ironikus-játékos szöveg, melyek irodalmi-kulturális közhelyek újraírását kísérlik meg, az irodalom „hasznára” kérdeznek rá (pl. Zénó és az irodalom, Az első mondat). Mégis, csak az utolsó rész, az Egy hét önmagammal című játékos-komoly netnapló válaszol a példázatok „húmor-nélküli puszta nyomorúság”-ára: nem, az idő tényleg nem old meg semmit. Nincs más, csak az írás, és a remény, hogy elolvassák, hogy megértik. Nincs végső bölcsesség, csak a lehetőség, hogy a „pusztulásról” beszéljünk. A pusztulásról, „ami maga az élet”.