Csontok és skalpok
2016.07.07.

A régisulis, klasszicista western ma már legfeljebb horror-komédiaként életképes, állítja S. Craig Zahler, a Csontok és skalpok író-rendezője. CSIGER ÁDÁM KRITIKÁJA.

Nem véletlen, és nem is baj, hogy a western - ellentétben például a háborús és kosztümös filmekkel - kihalófélben lévő műfaj: társadalmi relevanciája semmivé lett, mivel mindig is az amerikaiak hódításának legitimizálására szolgált, bűntudatukat és félelmeiket tükrözte, negatív sztereotípiát, ellenséget csinált az őslakosokból. Nem csoda, hogy a ‘70-es évektől megjelentek a revizionista westernek, amik már nem az indiánokat ábrázolták antagonistaként, hanem inkább a cowboyokat (Kis nagy ember, Farkasokkal táncoló, Az utolsó mohikán, Az új világ). 

A Csontok és skalpok (eredeti címe, a Bone Tomahawk csontból készített csatabárdot jelent) viszont már nem a modern, hanem a posztmodern kor terméke, ennek megfelelően visszahozza a klasszikus westernek (pl. Vörös folyó, Hatosfogat) szabályait és narratíváját, sőt még rájuk is tesz egy lapáttal. Bár a film asszimilált őslakosokat is ábrázol, így nem vádolható az ó-hollywoodi westernek negatív sztereotipizálásával, egy beltenyészetből származó kannibál indián törzset vonultat fel ellenségként. Viszont S. Craig Zahler egyrészt a korszak pontos és részletgazdag megmutatásával kompenzálja fantasy-be illő antagonistáit, másrészt a hatásfokozással együtt önironikus, politikamentes horror-vígjátékba fordítja a műfajképletet.

A horror attrakciói abból származnak, hogy a főhősök küldetése egy mentőakció: az indiánok elrabolnak néhány embert a faluból, köztük az egyik vezető karakter (Patrick Wilson) feleségét. Egy négyfős mentőcsapatnak kell indián földre behatolnia, ráadásul határidő-dramaturgia sürgeti őket, mivel a kannibálok igen egyértelmű célból rabolták el a lakosokat. Mivel westernt horrorral már a hírhedt olasz kannibálmozik (pl. Cannibal Holocaust) alkotói is ötvöztek, a film igazi meglepetése a természetes, erőlködéstől mentes komikuma, ami pedig javarészt a kiforrott dramaturgiából fakad.

A mentőakció résztvevői polarizált és markáns jellemek, ami temérdek egyszerre vicces és feszült konfliktust teremt közöttük. Wilson hősszerelmest alakít, aki viszont törött lábbal vág neki a küldetésnek, és kénytelen falubeli haragosához fordulni segítségért, aki pedig egy macsó, nőcsábász pisztolyhős, ereje teljében (Matthew Fox). A helyi seriffnek (Kurt Russell) gyorsan eljár a pisztolya, de mindene a törvény, és helyén van a szíve: engedi, hogy a falu bolondjának tartott, megözvegyült, magányos, önmagát feleslegesnek érző aggastyán (Richard Jenkins) velük tartson.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A seriffen kívül egyikük sem ideális katona egy felmentő seregbe: az öreg csak hátráltatja őket, a pisztolyhős bizalmatlan és fanatikusan gyűlöli az indiánokat, a lábsérüléssel bajlódó férfi pedig képtelen józanul gondolkodni, amíg veszélyben tudja a feleségét, például nem akar se pihenni, se aludni a több napos úton, amitől ő maga lebetegedhet, társai pedig hullafáradtan lennének kénytelenek szembenézni a hazai pályán harcoló és túlerőben lévő kannibálokkal. A főhősök gyarló kisemberek fenyegető és ismeretlen terepen, akik között érdekellentétek feszülnek. 

Rázós missziójuk összezárja őket, napokat kell elütniük beszélgetéssel, és össze kell tartaniuk a veszélyes úton: a film egy zárt szituációs, kevés szereplős, lassan építkező kamaradrámának is beillik, csak épp az amerikai sivatagban játszódik. A dialógusok remekül exponálják a néző számára a karaktereket, így jobban aggódunk értük a végső leszámolás alkalmával, addig pedig találgatunk, hogy vajon kit sikerül megmenteniük és hányan térnek haza. A nagy finálé nem okoz csalódást, majd elegánsan gyors lezárás és egy katartikus eredeti betétdal teszik fel a pontot az i-re, utóbbit ráadásul a regényíróként és operatőrként is tapasztalt Zahler jegyzi szövegíróként. 

Az alakítások is segítenek megkedveltetni a karaktereket: Russell már-már egy következő John Wayne, mivel az Aljas nyolcas után ismét zord westernhős szerepében remekel. Vígan éli Tarantinónak is köszönhető másodvirágzását, de Jenkins még nála is jobb a film leginkább komikus szerepében. Jutalomjátéka részletesen kidolgozott, és eddig ilyet még nem láttunk tőle: szenilis, habókos öregura folyton babrál a kezével és meg-megremeg a szája.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Azonosulni sem nehéz a karakterekkel: egyrészt azért, mert a cselekmény csak a végén bomlik két szálra, addig pusztán annyit tudunk, amennyit a kvartett tagjai, nem látjuk párhuzamos vágásban a kannibálokat és foglyaikat. Zahler a rejtélyt, a baljós nem-tudást választja a suspense feszültsége helyett, és jól teszi, mivel az indiánok és banditák járta helyszín eleve vészterhes atmoszférát teremt. Másrészt a pofonegyszerű küldetést is könnyű magunkénak éreznünk, a film a segítségnyújtás és a heroizmus üdvös ösztönét, vagy legalábbis vágyát szólítja meg bennünk.

Külön humorforrás még az archaikus és modoros beszéd, amit a karakterek használnak. A film fő erőssége viszont az, hogy könnyed komikum és rögbrutál horror nem oltja ki benne egymást, ami pedig elsősorban a gyorsan vágott, zsigeri hatású akciójeleneteknek köszönhető. Túlontúl véresnek sem nevezhető a film: gore-ral nyit és zár ugyan, de szárazon tartja a puskaport, azaz a sokkolást a dramaturgiai tetőpontokra tartalékolja.

A film egyetlen hibája, hogy a rendezőként debütáló Zahler alig használ közelieket, ami néha hátráltatja a történések megértését, mivel nincs terelve a figyelmünk. Ez viszont alighanem szándékos: napjainkban már nem lenne elegáns money shot-ként mutatni a szakadó húst, mint a ‘80-as évekbeli olasz kannibálfilmekben. Másrészt a premier plánok hiánya azokat bünteti, akik nem nagyvásznon nézik a filmet, márpedig egy horror-westernt csak moziban szabad.
 
Szerző: Csiger Ádám