Sziveri János: Zuhanó diadém

A kérdés, melyet tiszta erőből tesz fel az alkalmi társulat, nem szónoki, nem is költői, hanem valódi. A darab nem színjáték, hanem a performance-szal határos zenés drámai esemény, egy punk musical, melynek szövegelemei Végel László újvidéki író Bűnhődés című naplóregényéből valók. Urbán András inkarnációt vezényelt le, amikor testiesítette és brutalizálta a melankolikus hangvételű, hiperreflektált Végel-esszét, mintha csak rousseau-i ragadozókat eresztett volna a gondosan és gondterhelten szőtt gondolatindák közé. Az urbáni értelmezés (dramaturg: Bojana Vidosavljević) radikális, szabad szöveginterpretáció; a szöveg kotta, melyre a színészek, akik egyúttal tehetséges zenészek és énekesek, improvizálnak. Urbán ezzel a kíméletlen átköltéssel megragadta Végel gondolatmeneteinek égető pontjait, lecsupaszította az esszéprózát és lefordította a test meg a saját rendezői látomásainak nyelvére.

Végel Bűnhődés című könyve (Noran Libro, Budapest, 2012) egy tagolt, moderált esszé a közép-kelet-európai hontalanok – mondhatjuk úgy is, hogy kisebbségek, marginálisok, betolakodók, földönfutók – „sorstalanságáról”, az egyesült Európához fűzött illúziók kiégéséről, a pauperizálódott népek, szegény emberek megalázottságáról. Erre mifelénk Pilinszky János metafizikai gondolatai a „két Európáról” s a harmadikról, a miénkről, mint „a két fél drámai szembesítésének helyéről”, geográfiai és társadalmi meghatározottságot nyernek, amiként az is konkretizálódik, amit a költő „a szegények történetéről” mondott. Ezt a megíratlan történetet, amiből Végel balkáni-pannon töredékeket ragadott meg, Urbán vizionálni képes. Mintha piros ceruzával húzta volna alá Végel szövegében a vonatkozó részeket, még jobban hangsúlyozta az ágrólszakadtak kiszolgáltatottságát, mélységes elkeseredésből fakadó brutalitását, a lealázottak barbaricumát. Urbánnál a politikum és a metafizikum egy abszolút ponton találkoznak, ez a pont pedig – amit Urbán egyébként mindig kitapint — a test mélyében van, és detonációhoz (hisztériához) tud vezetni. (Ne feledjük, hogy a hisztéria már maga is színház.) Mintha az, amit az író töprengő mondatokkal jegyez, Urbán színházában visszatalálna az origójához: a rendező beletrafál az emberbe mint brutális testi létezőbe, akinek most nem gondolatai, hanem indulatai és késéles kérdései vannak, amelyek nagyon is artikulálva, erőszakos formában pattannak ki.

Urbán András művészete: erőszak-értés. Az agresszív erő, amit művészileg kidolgoz, frusztrációkon táncoló reményvesztésből fakad föl, olyan, mint a nietzschei „táncoló csillag”. Megint Pilinszky jut eszembe erről: „Ők, a szegények azok, akik mintegy incarnálták, valósággal a vérükben és a húsukban, közvetlenül a tagjaikban hordozzák időtlen idők óta a világ rájuk eső, lényege szerint elviselhetetlen, fokról fokra megsemmisítő nehezét.” A gondolat további része, mely az isteni jelenlétre vonatkozik, már nem talál, itt és most a tönkremenés ellenében nyers vitalitás ágál és föltöri a gravitációt.

Bach helyett punk döng, Irena Popović heves zenéje, amit maguk a színészek játszanak el dobon, hegedűn, basszusgitáron, harmonikán és százon, és még énekelnek is rá. Hol kórust alkotnak, hol kettes-hármas csoportokban vagy egyénileg lépnek elő, szembe a közönséggel. A fiatal szarajevói színészek – Sanin Milavić, Vedrana Seksan, Mirna Kreso, Benjamin Bajramović, Dženana Džanić, Amar Čustović – teljes megértéssel fogadták be és dolgozták fel úgy Végel szövegét, mint Urbán ötleteit, ezért mondom, hogy nemzedékek és városok (országok!) találkozása is megtörtént. A térség, ahol a darab játszódik, Ex-Jugoszlávia, Európa felé félúton, s onnan folyton visszalökve. Gastarbeiterek, migránsok és menekültek vannak úton militáns öltözetben a fekete színpadon (díszlet és jelmez: Lejla Hodžić), identitásukat a mehetnékjük feszíti. Hátuk mögött a háború, előttük a bürokrácia megsemmisítő, netán megkegyelmező fegyverei. Megalázási szertartásokat látunk a színen – „háborús szertartás” egyébként a darab alcíme, de a háború látomások formájában, révületként jelenik meg, nem pedig múlt gyanánt –, amelyek közül különösen hatásos az első, amelyben egy fiatal lány van kitéve az EU-bürokrácia hideg szertartásának, melynek során ronggyá alázzák. Nem annyira az emberek, mint inkább a világrend teszi ezt vele.

Egy másik, olykor megnevettető jelenetben, melynek előképe Végelnél is megtalálható, buszon utaznak a jugók vagy kicsodák, szerbek, horvátok, bosnyákok, a vágyott, Žižek szerint nemlétező, csak álmodott Nyugatra, útközben összekülönböznek, a sztereotípiáikkal egymásnak esnek és országhatárokon bukdácsolva átesnek (vagy nem) a megalázó hivatalos procedúrákon, amit minden „szegény” ismer és tűr, hogy végül „Európa” kapujában megpróbálják lecserélni az identitásukat és „megjavulni”.

A „procedúra” más jelenetekben az állatidomítás és a mészárlás színpadi metaforáiban ölt testet. Az egyik színész disznóvá változik, akit, mintegy demonstrációképpen, elegáns, fehér ruhás hölgy sokkol finoman a halálba, máskor kutyaként vonítanak a négykézlábra ereszkedett színészek, az ebsorsot példázva. Az animalitás metaforái avagy a brutalitás lírai és festői képei (Mednyánszkyra és Francis Baconra is gondolhatunk) Urbán színházának éppenséggel a humánus szegmensei, hiszen saját antropo-természetünk letagadott rétegei nyernek velük művészi formát. Fontos, hogy a rendező a kulturális szublimáció alakzataihoz mindig kritikusan viszonyul, szétveti őket, és kihozza belőlük, alóluk a nyerseséget, az elementaritást, ami valahol a rejtekben valamennyiünket összeköt. Miközben a színház általában a kulturális elit időtöltése, Urbánnál, a rock vagy punk zene révén is, a zaj- és hanghatásokkal, a vad, megbotránkoztató képekkel, a direkt, aktuális kérdésföltevésekkel olyan színház kel életre, mely azokat is megszólíthatná, akik a színházépületek mellé szoktak járni.

A „What is Europe?” harsogó kérdésére semmi választ nem kapunk, azonban ezerszer is elüvöltik, kiordítják a színészek, és ennek a repetíciónak bizonyára az a funkciója, hogy nem és nem enged megelégedni a magas kultúra közhelyeivel, a politológusi sablonokkal, hanem megkérdezi azt, amit senki sem mer megkérdezni, hiszen az angol nyelvű kérdés mögött sok anyanyelv dübörög, sok nép döngeti a kulturális kapukat és tépné szét az országhatárokat. A kérdésben az is benne van, hogy mivel bolondítotok bennünket, miket hazudoztok össze nekünk, miért nem tartjátok be az ígéreteiteket, miért vagyunk mi alacsonyabb rendűek, hol a híres egyenrangúság, miért ilyen végtelenül igazságtalan a rendszer (ezeket Végel is folyton fölteszi)… Sok a vád, az egymás vádolása és a leereszkedés, tagadhatatlan a szadomazochista szerkezet, melyben a paradigmatikus úr-szolga viszony, amiről Hegel, „az erőszak misztikusa” annyit írt, pornográfiába csúszik át. 

Urbán rendezései nem lineárisak, és nem csak azért nem tudom elmesélni ennek a darabnak a történetét, mert csupán egyszer láttam, és a látvány, a tőlem egyébként idegen, kemény zene, a nagyon erőteljes, odaadó színészi játék magával ragadott, hanem azért sem, mert megtört cselekményű posztdramatikus színházról van szó. Jelenetek maradtak meg az emlékezetemben, melyeknek a klimaxa az, amit narancsos passiónak neveztem el. Szétvert, szétrobbantott, több kiló vérnarancs – máskor és máshol pomagránát – csurog alá a félmeztelen férfitesteken. Másnap ennek a jelenetnek a valóságával találkoztam egy újságfényképen: a szerb termelők nagy rakomány görögdinnyét vagdostak Belgrádban a rendőrség épületéhez, megelégelvén a rendőrök megalázó eljárásait, ami egy szegény dinnyeárus szívinfarktusát okozta. Édes, piros dinnyelében ázott a полиција.

Kevés halk jelenet volt az előadásban. Az egyikben fekete, burka-szerű (azt parodizáló) ruhába burkolt nő rebegi el hosszú, megadó szerelmi vallomását egy láthatatlan illetőnek, aki úgy bánik vele, mint a ronggyal. A szerelmi vallomás fokozatosan ironikus színezetet kap, és a kiszolgáltatott/önmagát kiszolgáltató meg a láthatatlan hatalmas fél perverz viszonyát ábrázolja. Azt a társadalmi viszonyt, amit minden bevándorló és hontalan ismer, meg azok az országok is, amelyek a globális kapitalizmus perifériáján várakozva ácsingóznak némi javulásra, miközben könyörtelenül zsarolják őket és kizsákmányolják erőforrásaikat.

What is Europe a páriának, what is Europe a tönkrement országoknak? A brutális egyenlőtlenség is Europe? „What is Yugoslavia?” – teszi fel a kérdést Végel az említett könyvében, ezt fordította ki Urbán. Hogy Jugoszlávia mi volt, arra pedig már senki sem tudja a választ, mert kiverték belőle. „Az öldöklés afféle gyilkos középkori bacchanáliára emlékeztetett”, írja Végel a könyvében, és a színen létre is jön ez a hasonlat.

Noha jómagam Bach hallgatója és Pilinszky hű olvasója vagyok, ezúttal „belőlem” szólt a punk, és a belém hasított az ezerszer feltett kérdés, melyre nem publicisztikai vagy studiózus szinten kellett választ adni. Úgy éreztem, hogy a hasadás az Europe, a hasadás a tudaton és a valóságban, amit, ahogy Végel írta és mondta el száz variációban, ma zárójelbe tesz az uralkodó réteg (mármint a valóságot), mintha nem is létezne. A hangosság, a kiáltozás és ordítás (suttogások és sikolyok helyett), a gránátalma vagy a narancs vére, a disznók speciális pisztollyal való könnyed kivégzése, a bürokrácia tortúrája, amit eltúlozni nem lehet, a fetrengés az édes vérben és más harsány jelenetek Urbánnál azt akarják kihozni a zárójelek közül, ami a mindennapi „népi” tapasztalatunk veleje. Pilinszky az engedelmességben vélte megtalálni a választ a szegénységre, Urbánnál azonban a tiltakozás, a hang fölemelése, a reménytelen lázadás a kifulladásig és a bevett formák, kulturális és politikai sztereotípiák széttépése a felelet. Mely ideológiailag megalapozatlan, és ettől erőteljes, erőszakos; a kultúrát nem kiszolgálja, hanem előadásról előadásra megsérti és kreálja.  

Kulturális sokk Urbán színháza, kis híján – gondolatnyi csend hiányzott csak hozzá — katartikus. A hajszolt dinamika nem hagyott időt, ámde gondolkodnivalót hagyott maga után. „Azt az ábrándot teszed próbára, amelynek Európa a neve”, írta Végel. Ez most színházi próbává változott, és Szarajevóban, Zomborban, Újvidéken, a bosnyák városokban, ahol bemutatták a darabot, a Balkán tényleg áttört Európába. Jó lenne, ha meghallgatnák, hogy mit kiabál.

Urbán András magyar, szerb, soknyelvű vagy épp néma színháza igazi vajdasági fejlemény, az egyszer volt újvidéki neoavantgárd, Tolnai, Sziveri, Végel művészete és a jugoszláv angazsált színház hagyományai is táplálják többek között – hosszú tanulmányt lehetne írni összetett szerkezetéről és az alkatáról, kritikai szellemiségéről, sajátos engagement-járól, amit nem lehet „elköteleződéssel” fordítani; ellenkezőleg, kötetlen. Provincializmusnak nyoma sincs benne, nem csoda, hogy akárhol jár, hívekre talál. A szarajevói stáb értése lekörözi a magyar recepciót, a színház nyelve visszatalál a szó szoros értelmében vett nemzet-közi forrásaihoz. 

 

Az előadás adatlapja az Infant Fesztivál honlapján.