Oliver Frljić: A mi erőszakunk és a ti erőszakotok / Wiener Festwochen
2016.07.26.

Mindegy, hogy az iszlám vagy az iszlámellenesség, a jó szándékú kultúraterjesztés vagy a kíméletlen gyarmatosítás nevében indul az offenzíva, mert az erőszak erőszakot szül. Azt már megszoktuk (?), hogy nyugvópont soha nincs, a véget pedig nem látjuk, de mintha kezdet sem lenne, annyira visszafejthetetlen, ki ütött először. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Hol lehetne megállítani, van-e pont, ahol be lehet avatkozni, hogy a történelem ne ismételje más földrajzi koordinátákkal önmagát? Kinek van joga arra, hogy akár érintettként, akár kívülről közbelépjen, de ha meg is teszi, milyen hivatkozási alapokon ítéljen meg/el eleveneket és holtakat? Legfőképp: honnan ered a bűn, és a „szemet szemért, fogat fogért” elv feladható-e? Ha a motivációkat hideg fejjel, az ördög ügyvédjeként meg is értjük, eszközeiket humanistaként egyértelműen elutasítjuk.

A mi erőszakunk és a ti erőszakotok címéhez passzolóan kőkemény politikai színház. Olyan, részben és vállaltan mesterséges, így-soha-nem-történhetne-meg-az-életben helyzeteket is tartalmazó, ám a reális események meg-/felidézésében is az extremitásig elmenő jelenetkollázs, amely folyamatos kontradikciójával és ellenpontozásával állásfoglalásra és (ön)kritikus gondolkodásra késztet. Eljutottunk a történelem végéhez, ahol le kell számolnunk idealizmusunkkal, ahol már nem lehet jót akarni, ahol már hősök sincsenek. Oliver Frljić felpiszkál, sokkol, ahogy szokott, ezúttal Peter Weiss Az ellenállás esztétikája című művéből kiindulva.

Frljićnél azonban hiányzik a központi figura. Kilenc színésze a hihetetlenségig, némely esetben szinte komikusan sokdimenziós és komplex háttértörténetű. Az előadás számára látszólag civil helyzetekben felfedezett karakterként mutatkoznak be az amszterdami coffeeshopban dolgozó holland zsidó fiútól a zágrábi H&M-nél hidzsábban dolgozó, az iráni forradalom alatt elmenekült szülőktől, a jelenlegi horvát fővárosban született lányig. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Ők szinte mindannyian elszenvedői és provokálói is az erőszaknak, attól függően, épp hol állnak. (Írnám, hogy a demarkációs vonal melyik oldalán, a demarkációs vonal azonban eltűnt, nincs. Új világban élünk.) Az egyik szituációban náluk a fegyver, majd a következőben rájuk fogják. Egy perc néma csönddel adózunk – a színpadon nagy idő, de kivárják – a legutóbbi, párizsi, brüsszeli terrorcselekmények áldozatai előtt, majd újabb egy percet kér a guantanamói támaszpont emblematikus narancssárga overallját hordó fegyveres őrfogoly/fogolyőr annak a négymillió arab embernek, akiket európai vagy amerikai katonai támadások öltek meg. 

Miközben Weiss – az akkori adott társadalmi és történeti körülmények miatt – csak a munkásosztály és a(z anti)fasizmus szemszögéből vizsgál, és egyfajta rekviemet ír a munkásosztályért és annak elvesztett öntudatáért, Frljić egyetlen pillanatig sem gyászol igazán. Adottnak veszi a helyzetet, és a fogyasztói társadalom minden rétegére, illetve a gyűlöletkeltő demagógia minden formájára kiterjeszti a kritikát. Kíméletlenül leszámol a szimbólumokkal, vállalja a sokszoros blaszfémiát. A már említett holland zsidó fiú lelépve a benzineskannák formálta keresztről, arab szöveggel a testén, töviskoronával a fején, piros-fehér-piros ágyékkötőben – talán ugyanabban, amelyet a már említett lány a vaginájából húzott elő – tartja karjaiban egyfajta fordított pietaként a kék alapon fekete pöttyös fejkendős muszlim fiút, akit előtte egy disznófej megevésére kényszerítettek, akinek körülmetéletlen férfi nemi szervet kellett néznie közelről. Permanens a fenyegetettség és a megfélemlítés: a bosszú és a Stockholm-szindróma együtt öl.

A képek forrása: Wiener Festwochen
A képek forrása: Wiener Festwochen
Ijesztő, ahogyan ránk ömlenek az ostoba talált szövegek. Idióta viccek hangzanak el, mintha a 83-as Lúdas Matyit nyomták volna újra nempíszí papíron. Tehetséges rendező elképesztő szellemi sötétségről árulkodó és korlátoltsággal teli mondatai. (Hogy nézem ezek után az ő munkáit? El fogom/tudom-e választani az alkotót a véleményétől? Mi az a megnyilvánulás, ami annullál egy alkotóművészt?) A bonyolult kérdésekre adott leegyszerűsítő, könnyen szajkózható instant válaszok, az ismeretlentől való félelmek világában élünk.

Ülünk a színházban, konformista módon, nézzük az előadást. Ha egyetértünk vele, erősen, hangosan, hosszan tapsoljuk. Megírjuk, elmeséljük, és ezzel megtesszük a magunkét. (Emlékeznek: „Ki ekével, kalapáccsal, tollal”.) Elég-e ez? Bízhatunk-e a művészet megtisztító, felemelő erejében? Persze, hogy nem elég, de talán még bízhatunk. Igaz, az utolsó csepp már úton van a pohár felé. Gondolkozzunk, mit tehetünk. 

Szerző: Papp Tímea