Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VÉDHETETLEN GÓLT LŐNI A TÉVÉBEN

Fishing on Orfű 2016
2016. júl. 2.
„Azt hittem, hogy a Kispál koncert lesz a nap legfontosabb eseménye” – mondta Lovasi András némi beletörődéssel a hangjában, miután a dolog máshogy alakult, majd rázendített a Tiszai pu. című számra. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA
„Jó nagy farkú négerekkel állni a szélben, vagy védhetetlen gólt lőni a tévében” – szól a Tiszai pu. első két sora. A Fishing on Orfű első napját egy kissé elnyomta a foci eb, és az ott elért magyar sikerek. Mámoros szurkolók üvöltöttek a kivetítő előtt az „Unicumnál”, ahol egyébként a koncertek utáni after party szokott menni, de most mindenki összeállt egy képpé, a fesztiválozók együtt örültek a magyar góloknak, együtt bosszankodtak a portugálok góljain. 
 
Én eközben maréknyi emberrel ücsörögtem a Blahalouisinana koncertjén a tűző napon, és sajnáltam, hogy ők ezt most ennyire megszívták. Az énekesnő, Schoblocher Barbara kedvesen megjegyezte, hogy ő is nagyon drukkol a magyar csapatnak;tulajdonképpen a fesztivál fellépőinek többsége úgy gondolta, hogy valamiképpen viszonyulnia kell a folytonos ria-ria-hungáriázáshoz és a Soho party 90-es évekből előkapart förmedvény eb-himnuszához. Engem nem is sikerült ezzel sarokba szorítani, büszke hazaáruló maradtam a négy nap utolsó pillanatáig.
 
Egy másik renitens cselekedet volt részemről, hogy direkt nem mentem el a Quimby koncertjére. A zenekar általam észlelt fásultságáról már tavaly is írtam, és nem szeretném magamat ismételni, benéztem helyette Soerii és Poolek atompartyjára a Jameson sátorba. Azt persze nem állítanám, hogy a Soerii és Poolek bulik között van bármi különbség, maximum annyi, hogy régebben mintha több felfújható játékot osztogattak volna koncert közben, és a csirkének öltözött férfi (amúgy lehet, hogy nő?) is eltűnt a show-elemek közül. Egyszerűen más elvárásokkal indulok el a koncertjükre, mint a Quimbyére. Hogy pontos legyek: a Quimbyvel szemben vannak elvárásaim, Soreiiékkel szemben nincsenek.
 
A Kovács Ákos nagyszínpadon láthatta idén a közönség Péterfy Borit. Álljunk meg egy polgári szóra a színpad elnevezésével kapcsolatban! A Fishingnek két nagyszínpada van. Az egyik a nevét – így volt ez tavaly is – a közönség szavazatai alapján kapta. Idén olyan magyar zenészre kellett javaslatokat tenni és voksolni, aki már meghalt. A roppant kulturált fesztiválozók Őz Zsolt vagy Radics Béla helyett Liszt Ferencet választották idén. A másik színpadot viszont a fesztivál szervezői keresztelték Kovács Ákos Nagyszínpadnak, amely egy általuk kiadott közlemény szerint nem az előadóról, hanem a magyar könnyűzene egyik legelismertebb menedzseréről lett elnevezve. Aki ismeri kissé Lovasi András és Kovács Ákos régmúltba visszanyúló kölcsönös ellenszenvét, az gyanakodhat arra, hogy a névadás minimum kétértelmű.
 

A Péterfy Bori koncertek pedig egyre érdekesebbek. A Szédülés című új album nagyon sokszínű és humoros; ahogy a zenekar a színpadtechnikát használja, azt tanítani kéne. Nem tűnik keresettnek, de minden pillanat előre megtervezett, profi és gördülékeny. Észrevettem, hogy Péterfy Borinak nincs arca a színpadon, a testének körvonalai is csak átderengenek a fényeken és a füstön, de van haja, rengeteg és hosszú, amelyet a szélgép cibál és röptet egész koncert alatt, nagyon éteri jelenség. A zenekar pedig Love Band, vállalja azt, hogy minden egyes szám a párkapcsolatokról fog szólni (amúgy meg miről szól a popzene úgy általában, ha nem erről), és a témát rengeteg hangon és nézőpontból mutatja meg. 
 
Egészen más aspektusból közelít a szerelemhez a Csaknekedkislány zenekar, akik a Borfalu színpadán adtak fergeteges koncertet nem annyira nagyszámú, de annál lelkesebb rajongótáboruknak. Mióta Lovasiból tisztességes rocksztár lett, a Heaven Street Seven pedig tavaly elköszönt, hiány keletkezett a zenei piacon olyan zenekarokból, amelyek arra építenek profilt, hogy az énekes egy kedves, ám a szerelemben nem túl sikeres, szemüveges bölcsészfiú. Ezt a hiányt hivatott pótolni a CSNK Csepella Olivérrel, akinek színpadi mozgása mélyről jövő természetességgel ügyetlen, szövegei pedig egyszerűek és szellemesek.
 
Nagy csalódás volt számomra az Anima Sound System koncertje, de kicsit én is tehetek róla, mert nem olvastam elég figyelmesen az apró betűs részt, miszerint „20 éves a Hungarian Astronaut koncert” lesz, én meg azt hittem, egy jó Anima-slágerekből álló nosztalgiabuli. Nem rossz az ős-Anima sem, a Hungarian Astronaut és a Shalom két, mai napig hallgatható album, ezt azért mondom, mert én épp a mai napon hallgattam őket végig először, a zenekar történetébe egy kicsit később kapcsolódtam be. Viszont ez a két lemez nem kifejezetten fesztiválon ugrálós számokat tartalmaz, nem véletlen, hogy a buli az utolsó pár, már későbbi időkből származó slágeren kezdődött el, aztán mire felpörögtünk volna, a koncert véget ért, és kicsit átverve éreztük magunkat. Sajnos, sokat kell még rá várni, hogy 20 éves legyen az Aquanistan album.
 
Szuper ötletnek gondolom az idén indított szabadtéri mozit, ahol a koncerteken elfáradt fesztiválozók kicsit leülhetnek pihenni. Egyik éjjel megnéztem a Balaton Method című filmet, amely nagy vállalás volt a készítők részéről: lehet-e ismert és kevésbé ismert magyar zenekaroknak olyan imázsfilmet készíteni a Balaton partján, ami elég érdekes ahhoz, hogy ne unjuk magunkat halálra a másfél óra végére. A válasz az, hogy igen, lehet, és ami különösen szimpatikus, hogy közösségi finanszírozásból is lehet. Szimler Bálint filmje borzasztóan kreatív, kiváló a humora, és új megvilágításba helyezi az ismerőset, akár a zenekarokra, akár az otthonos balatoni tájra gondolunk.
 

A Fishing legfontosabb koncertje évről évre a hamvaiból feltámadt Kispál és a Borz. Azért a legfontosabb, mert hamvaiból támadt fel, és ez az egyetlen magyarországi koncertjük évente. A koncertsorozat kronologikusan haladt végig a Kispál történetén, idén az utolsó három albumról játszottak számokat, a Velőrózsákról, a Turisták bárholról és az Én szeretlek tégedről. E három lemez jóval érettebb és különlegesebb, mint sok korábbiak közül, igazából ezek azok (különösen az utolsó kettő), amelyeket bármikor szívesen végighallgatok az elejétől a végéig úgy, hogy nem ugrok át egyetlen számot sem. Viszont az is igaz, hogy ezeken kevés az olyan bulizós szám, mint a Zsákmányállat vagy a Lefekszem a hóba, szóval elég kulturáltan szórakoztak és műélveztek az igazi fanok. 
 
Most, hogy a Kispál-albumok végére értünk, adekvát a kérdés, hogy vajon életünk utolsó koncertjét láttuk-e tőlük. Szerencsére nem hangzott el ilyen kijelentés, úgyhogy remélem, lesz még nekünk, öreg rajongóknak pár nosztalgiabuli a fesztiválon.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek