A Bigger Splash
2016.06.29.

Angol elit négyes héderezik a parányi dél-itáliai sziget medencés víkendházában. És ahogy várható, nemcsak a Nap, hanem az indulatok is felperzselnek Luca Guadagnino vizuálisan pazar, szellemesen talányos filmjében. BÉKÉS BÁLINT KRITIKÁJA.

A négyes két tagjával találkozunk mindjárt a nyitó montázsban: rövid snittekben kapjuk az izmos, jóképű harmincas Paul (Matthias Schoenaerts) és a szemlátomást idősebb Marianne, a hangszálműtétét pihenő sztárénekes (Tilda Swinton) évődését Pantellereia szigetén, előbb egy víkendház medencéjében, majd a néptelen tengerparton. A mámoros szeretkezéssel és önfeledt iszappakolással tűzdelt vakáció azonban itt megszakad, bejelenti ugyanis érkezését Harry (Ralph Fiennes), az előbbi régi cimborája és az utóbbi hajdani szerelme, számainak producere. Harry nem zavartatja magát, inkább deklarál: öt perc múlva landol a gépe, tessék azonnal fogadni, utána pedig becsatlakozna, de ígéri, nem jön üres kézzel, meglepetésként hozza magával frissiben megismert bombázó lányát (Dakota Johnson).

Nem éppen fejbeverő izgalmakkal kecsegtető indítás, de Luca Guadagnino változatos filmográfiájának harmadik egészestés tétele, Jacques Deray A medencéjének (1969) újrája mindenekelőtt gazdag és minuciózus atomoszféraépítésben utazik.Nem mintha a direktor ne építené mindvégig fokozatosan a feszültséget és a végkimenetel ne maradna annak bekövetkeztéig belőhetetlen, ám az A Bigger Splash vérbeli karakterdráma lévén inkább a figurák közti viszonyháló, mintsem a fabula meglepetésének élményét kínálja. E viszonyháló pedig igen összegabalyodottnak tűnik, Guadagnino az első bő ötven percben ennek felrakásával és árnyalásával tölti ki a játékidőt.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A cselekmény motorja, az érzelmek és indulatok felkorbácsolója a miniatűr Paradicsomba beszivárgó kígyó, Harry. Hogy miért a látogatása, egy darabig nem egyértelmű, konstans flörtölése Marianne-nal betudható szünet nélkül pörgő habitusának is, ám hogy nemcsak könnyed kánikulai szórakozásról van szó, azt egy lehengerlő szekvenciában, a film egyik csúcspontján hozza értésünkre. A házban töltött első reggelen a lemezek közt kotorászva, miután irdatlan tempóban, mégis lenyűgözően elhadarja, miként hozott tető alá sok-sok éve egy Rolling Stones-számot, felrakja az Emotional Rescue-t, majd Mick Jaggert imitálva táncol rá. A két hosszú beállításban egész alakításán túltéve delejezően bohóckodó Ralph Fiennes a visszacsábítás egy igen ritka formájával próbálkozik itt, miközben tovább színezi a gátlástalan törtető nagydumás figuráját, akiről soha nem tudhatjuk, mennyit is hihetünk el neki.

A Szicília és Tunézia közti szigeten látszólag egyedül ő érteti meg magát konyha olasztudásával és a helyi gasztronómia iránti rajongásával, ám idővel ez is csak egy maszknak, vagy a nagymenőség maszkja részének tetszik. Nehéz is elképzelni, valaha mi lehetett közös Harryben és az exalkoholista, szuicid hajlamú Paulban - egy-két rövid feledhető flashback villantja fel kapcsolatukat, köztük Marianne és Paul megismerkedését - az éleződő ellentét pedig mind hangsúlyosabban jelenik meg. 

Guadagnino pedig nemcsak David Kajganich patentra megírt forgatókönyvének replikáival teremti meg az egyre feszülő légkört, hanem pazar vizuális világával (operatőr: Yorick Le Saux): a fényárban úszó víkendház a sziget baljós hegedűfutamokkal aláfestett alkonyuló totáljaival, lendületes svenkelések érzelmes premier plánokkal és feszes fenekekről, hosszú lábakról vett közelikkel keverednek, olykor egy-egy hirtelen zoomolás és éles vágás zökkenti ki a képekbe és a medence körül gyűlő mutatós testek látványába belefeledkező nézőt. Akinek rendre felhívják a figyelmét a központi helyszínként és némileg metaforaként is szolgáló medencére. Feküdjön a feszített víztükrön Harry magát Lolitaként illegető lánya, vagy épp Marianne kegyeiért, hímtagméregetésként úszóversenyezzen a két férfi, a medence a végig lüktető, kirobbanni kész szexuális energiák terepe - a Kés a vízbentől Skolimowski Mélyvizén át Ozon Swimming Pooljáig jópár asszociációt keltve. De lazán köthető a történet folyamán felmerülő érzelmekhez-indulatokhoz a kezdeti makulátlan vízfelszíntől az ártatlan (vagy annak látszó) lubickoláson, majd a kulminációs pontot jelentő gyilkosságon át a leeresztésig. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Egyensúlyi helyzetből egy megváltozott, mesterségesen fenntartott egyensúlyi helyzetbe érkezik a film. Az A Bigger Splashben ugyanis minden a felszín, senki nem több annál, mint aminek mutatja magát. Ezért kezeli Guadagnino a stílust kitüntett helyen, néha még Paolo Sorrentino ennél jócskán grandiózusabb stílusa is eszünkbe juthat. A gond tehát akkor adódik, amikor a felszín sérül. Bár a néhai szerelme visszaszipkázására törekvő Harry és Paullal liezonba elegyedő lánya épp a status quót sértik, lényegében ők sem többek a külvilág számára mutatott arcuknál. Harry szusszanásnyi szünetet nem hagyó szövegelése éppen ennek a fenntartására irányul, ahogy Paul és Marianne passzív léte is. 

Marianne egy koncert-flashbackjében David Bowie-nak öltöztetve jelent meg a tömeg előtt, aki maga is a felszíni átváltozás nagymestere volt. De beszédes a játékidő elején és a legvégén egy-egy képsor is, a felszín felszínének, az adott pillanatban életmentő hírnév jelenetei: a túlzsúfolt étteremben egy Marianne-t felismerő rajongó átadja helyét a négyesnek, majd a film finisében a végzetesnek gondolt rendőrautó sofőrjéről kiderül, egy autogrammért rohan szirénázva. Ez utóbbi e közel két óra egyik legszellemessebb momentuma, hasonlóan a megelőző kihallgatáshoz egy angolul alig tudó tolmács kíséretében. Páratlan érzékű lezárása ez a nyitva hagyott, többfenekű, némileg cinikus szcéna A Bigger Splashnek, amely ha nem is megy mélyre az emberi viszonylatok analizálását tekintve, a témában kevés ennél kifinomultabb és szórakoztatóbb opusz került mostanában moziba.