Verdi: Traviata / Budapesti Nyári Fesztivál
2016.06.29.

Miklósa Erika új szerepet vett a repertoárjára: Violettája elsősorban a kitartás és az akarat diadala. Míg ő becsülettel fáradozott, Anger Ferenc jó és rossz ötleteket egyaránt kipróbált a Margitszigeten. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Másfél évszázada úgy tanítja a közkeletű operatörténet, hogy a Traviata döntően azért bizonyult fiaskónak a velencei ősbemutatón, mivel Violetta Valery legelső alakítójáról, a vaskos Fanny Salvini-Donatelliről képtelenség volt elhinni, hogy tüdőbeteg félvilági szépség. Ebben talán lehet némi túlzás, ám e tartós vélelem jól jelzi a „bukott nő”, Violetta szerepének egyik nagy kihívását: itt, akárcsak a Carmen címszerepében, jogos elvárás, hogy megjelenésében is vonzó énekesnő lépjen a mindenkori közönség elé. A másik „extrém” elvárás már szigorúan vokális természetű: az első felvonás bravúrkoloratúrái után a második és harmadik felvonásban a szopránhang másféle készségeit, színeit és árnyalatait igényli Violetta szólama.


A Margitszigeten most Miklósa Erika bővítette e szereppel átalakulóban lévő repertoárját, s debütálását nem csak komoly várakozások előzték meg, de a kétely, sőt a bizalmatlanság jelei is. Nos, június 24-én az énekesnő nagy és megérdemelt személyes sikert aratott, ám összességében mégsem állítható, hogy a Traviata a jövőben olyasfajta hálás terepet jelenthet majd Miklósa Erika művészete számára, mint A varázsfuvola annyi éven át. A Sempre libera koloratúrás szakaszai természetesen igen jól érvényesültek ebben az előadásban, s Miklósa egyebekben is lelkiismeretesen teljesítette a Violetta-szerep- és szólamformálás megannyi kanonizált sztereotípiáját. (Ismét csak és csupán a Carmenhez hasonlítható az a hagyományok által megszentelt gazdag frázis- és gesztusleltár, amely Violetta majd’ minden megformálójánál fellelhető: hatásosan fojtott pianóktól a tradicionális lassításokig.) Csakhogy a hang drámai ereje és poézise kevéssé vált érzékletessé, s ami legalább ennyire fontosnak tűnt: Miklósa aktív és energikus, ha tetszik, harcos (pódium)alkatától merőben idegen maradt Violetta lénye. Így aztán a kivívott siker inkább hatott tiszteletreméltó sportteljesítménynek; Miklósa Erika megoldotta, s nem élte Violetta szerepét-szólamát.


A társasági életet és annak konverzációs stílusát ennyire középpontba állító operáról szólván persze okkal felmerülhet az is, hogy Violetta alakjának plasztikussá válásához méltó partnerekre is szükség lenne. Nos, az Alfredót éneklő jóképű olasz tenor, Giuseppe Filianoti nem bizonyult megfelelő támasznak Miklósa, s jó választásnak a Budapesti Nyári Fesztivál számára. „1998-as debütálása a nagybetűs stílust képviseli” – olvashattuk róla az előadás leporellójában, s bármit is jelentsen ez a megfogalmazás, bizonnyal kevéssé érvényes a rokonszenves tenorista hangjának és előadói stílusának aktuális állapotára, melyet ezúttal inkább a zűrös magasságok és a kiabálásba könnyen átcsúszó szólamrészletek jellemeztek. Annál jobb partnernek, s egyszersmind az este leginkább adekvát főszereplőjének tetszett az idősebb Germont csizmáját viselő Kelemen Zoltán! A Verdi-baritoni erényeit már több szegedi és budapesti előadásban is fényesen igazoló énekes pályafutása legjobb szakaszában jár mostanában, a hangja telt és szép színű, s Kelemen vonalérzékére és muzikalitására sem lehet panaszunk. Mindezek jól érvényesültek ezen a margitszigeti estén is, s hogy a partneri együttműködés, a kémia mily sokat jelenthet Violetta számára, azt érzékletessé tette a második felvonás nagy szoprán-bariton kettőse, amely talán a legközelebb vitte Miklósát eljátszandó figurájához.

Fotók: Budapesti nyári Fesztivál
Fotók: Budapesti Nyári Fesztivál

„A Traviata esetében a műértés biztos próbájának tartom a Germont-koncepciót.” Fodor Géza fogalmazott így, jól rámutatva a Traviata színrevitelének egyik legveszélyesebb leegyszerűsítésére, amely hagyományosan korlátolt vadbaromként pozícionálja az idősebb Germont szerepét, érzelgős-hatásvadász módon szembeállítva azt a szentként megdicsőülő ex-kurtizánnal. Anger Ferenc működése ezen a ponton, akárcsak az előadás megannyi más részletében némi ingadozást jelzett a kézre eső közhelyek, az eredeti megközelítések és a rendezői öntetszelgés nagy hármas keresztútján tájékozódva. Első látásra határozottan működőképesnek bizonyult például az első és a második felvonást összekötő rendezői ötlet: a szenvedélyes szerelmesekkel felboruló hatalmas kanapé, amely mögül már lazább-otthonosabb öltözékben másznak elő az együtt új életet kezdő fiatalok. Kétesebb sikerű volt az idősebb Germont beállítása, amely öltözékében és türelmetlen gesztusaiban a fentebb körvonalazott előadási közhelyet jelezte, s talán csak Kelemen énekesi-emberi kiállása ellensúlyozta annak szimplaságát. S végül a legrosszabb fajta rendezői önfelmutatás gesztusát képviselte az a végbevitt szándék, amely színre léptette Alfredo húgát. Ugyanis ahányszor csak az idősebb Germont a Violettával közös kettősben megemlítette kiházasítandó leányát, hátul átsétált a színen egy vidéki bakfisnak öltöztetett molett hölgy, a kezében vattacukorral… A két Germont párjelenetében aztán be is vonult a színpadra ez a bántóan rosszhiszemű rendezői éca, amelyhez képest már az is csupán könnyű esti sértésnek hatott, hogy a második felvonás báli jelenetében eltáncolták az üvegkoporsós Hófehérke és az öt bika meséjét.

A rendezés mindezzel együtt életképesnek, sőt fejlődőképesnek volt ítélhető, s mire ősszel bevonul az Operaházba a produkció, addig még alighanem változik egy s más az előadás körül. Az akusztika például egészen bizonyosan: a margitszigeti elektromos hangosítás a Brindisi végéig nagyban alakult, s a zenekari hangzás majd’ mindvégig dobozszerűnek, s olykor egyenesen egy régi film zenéjének hallatszott. Vélhetőleg ennek is lehetett némi szerepe abban, hogy a kórust is szerephez juttató gyors, konverzációs részletek olykor maszatossá váltak, jóllehet Héja Domonkos karmester szemre ekkor is határozottan látszott kézben tartani a produkciót.

Helyszín:  Margitszigeti Szabadtéri Színpad,  Időpont:  2016. június 24.