Meglehet, hogy nem mindig az aktualitást kell keresni a színházi előadásokban, hiszen egyes művek univerzális, minden korban értelmezhető kérdéseket és válaszokat fogalmaznak meg. Arthur Miller műve viszont nem tartozik ezek közé, Az ügynök halálának problémafelvetése ugyanis elválaszthatatlan a kortól, amelyben született. Valószínűleg érdekesebb kérdés az, hogy a 20. században Miller által megfogalmazott gondolatok érvényüket vesztik-e a 21. század elejére. Ebben a tekintetben talán az sem fontos, hogy a dráma közege elég idegen nekünk – valójában soha nem is volt közel -, hiszen az amerikai utazó ügynök figurája térben és időben is távol van tőlünk.
 Kerekes Éva, Gálffi László |
Eggyel fontosabb ennél, mi közünk a darabban megjelenő kilátástalansághoz, illúzióvesztéshez, hogy ugyanúgy hazudjuk-e el az életünket, mint ahogy Willy Loman teszi? Kapásból az volt rá a válaszom, hogy nem, aztán egyet hátraléptem, és rájöttem, hogy de, pontosan ugyanaz van. A rendszerváltás utáni vállalkozások csődje, a svájci frank alapú lakáshitel, az ugyancsak hitelre vett tévék és hűtőszekrények sosem fogyó részletfizetései ugyanolyan lehetetlen anyagi helyzetbe hozták a szüleim generációját egy keményen átdolgozott élet után, ahogy a Lomanéket a darabban.
Ami pedig minket illet, a szüleink megadtak nekünk mindent, hogy többre vigyük, mint ők, talán túl sokat is, és így lettünk mi a Pán Péter generáció, tudják, akik kapunyitási pánikban szenvednek, elképzelésük sincs, mit kéne kezdeniük az életükkel, és 35 évesen is otthon laknak. Talán egy kicsit leegyszerűsítem a történetet, de ebből a szemszögből figyelve nagyon is rímel a 21. század Magyarországa a 20. század Amerikájára.
 Csuja Imre |
Mácsai Pál rendezésében nem kívülről nézzük az ügynök bukását, hanem belekerülünk bomlott elméjébe. Ezt a gondolatot támasztja alá Kálmán Eszter díszlete, melyben három, tökéletesen egyforma fal látható, mindegyiken négy ajtó, minden családtagnak egy. Valahogy így rendszereződik a család Willy Loman fejében, itt mindennek és mindenkinek megvan a helye. Ám a rendszer egy labirintus képévé formálódik, amelyben hol látjuk a szereplőket, hol eltűnnek benne, mintha a káoszt éppen a túlzott rendszeresség vagy a tudatban makacsul védett rend monomániás ismételgetése alakítaná ki.
Gálffi László valószínűleg minden idők egyik legzavartabb ügynökét alakítja az első pillanattól az utolsóig. Energikus, ugyanakkor remeg a hangja, örül meg fél, leginkább egy gyermekre hasonlít. Őrületének fázisait erősítik fel azok a hangok, zajok és zenék, amelyekkel Egervári Mátyás és Kákonyi Árpád kísérik az előadást. Ám a személyiség teljes megbomlása a többi szereplővel való viszonyban kristályosodik ki igazán. Az emlékképek – a nő (Kerekes Viktória) és Ben bácsi (Csuja Imre) – magától értetődő otthonossággal mozognak Loman fejében, és úgy tűnik, sokkal jobban kiismerik benne magukat, mint maga a főszereplő.
És ott van még a család, mely – mint említettem – kötött rendszerbe szerveződik az ügynök körül. Van a színpadon négy szék, mely szigorú koreográfia szerint mozog, mégpedig az apa helyzetétől függően. Ő az, aki közel engedi vagy eltávolítja magától a többieket, a családfő csupa nagybetűvel, aztán ezek a betűk lesznek egyre kisebbek, míg teljesen el nem halványulnak, mikor kiderül: a rend és a koreográfia is hazugságra épült.
A két fiú, Biff (Molnár Áron) és Happy (Ficza István) az emlékképekben kutyakölykök, akik dühödten csaholnak egy kis szeretetért. Míg előbbi, a gazda kedvence többszörösen megkapja, ami jár neki, addig utóbbi örökre szeretet nélkül marad, talán sosem volt ilyen világos, miért lesz belőle mániás nőcsábász. A szeretetből a Kerekes Éva által alakított, roppant odaadó és hűséges Linda sem sokat nyer, neki otthon kuss a neve, ha a ház ura beszél, meg akkor is, ha nem, igazából mindig.
Epres Attila pedig megértő és kitartó barát, minden Lomanhez intézett szavából árad a szeretet és az érzékenység, még akkor is, amikor épp nagyon dühös rá. Fia, Bernard Patkós Márton alakításában gyermekként idegesítő, okoskodó stréber, felnőttként a sikeres emberek öntudatossága és szerénysége látszik rajta.
 Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
Csuja Imre Ben bácsija pedig mintha nem lenne valós személy, ő egy emlékekből összerakott mesefigura, Willy Loman szőrmekabátban cammogó tévképzete a sikeres életről. Ez a Ben bácsi nagyon vicces karakter, és épp a valóságtól való idegensége miatt az, szavai üres közhelyek, csak az ügynök őrülete, önmagába zártsága értelmezheti azokat igazságként.
A falakon dzsungelmintás tapéta: ez Ben bácsi dzsungele, ahova bement, és ahonnan évek múlva gazdagon kijött – legalábbis Loman fejében ez a valóság. És hát ugyanebben a dzsungelben tévedt el ő is, de neki már nincs onnan kiút.
Nem gondolom, hogy Az ügynök halála Mácsai Pál rendezésében különösebben revelatív lenne, viszont azt igen, hogy korrekt és élvezhető előadás. Számomra revalatív élmény volt viszont, hogy ráismertem Miller drámájának aktualitására, talán jó lett volna, ha az előadás kicsit bátrabban jeleníti meg ezt az aspektust is.
Az előadás adatlapja a PORT.hu oldalon, itt érhető el.