337 esztendős, de háromszázat egész nyugodtan letagadhat az életkorából: Janáček különös témájú operájával tért vissza a Miskolci Operafesztiválra Dmitrij Bertman és moszkvai társulata. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
„Az a vén hóbortos legközelebb már az újságok helyi híreit fogja megzenésíteni!” Állítólag ezzel a gunyoros megjegyzéssel fogadta Karel Čapek a múlt század húszas éveinek közepén azt a hírt, miszerint a hetven körül járó Leoš Janáček merész, azaz merőben operaiatlan operatémát választott legújabb műve számára: a cseh író egészen friss, 1922-es színművét, A Makropulosz-ügyet, melynek középpontjában egy hosszan elnyúló per és egy, a pernél is sokkalta hosszabb életű hölgy áll. Mégis, az 1926-ban bemutatott operaváltozat – rácáfolva minden előzetes fenntartásra – igazi remekmű lett: egyszerre mélyértelmű és meggondolkodtató, s ugyanakkor hálás szerepeket teremtő, ügyes dramaturgiájú zenés színpadi mestermunka. Emilia Marti, helyesebben Elina Makropulos, Rudolf császár udvari orvosának lánya pedig, aki egy elixírnek köszönhetően évszázadokon át megőrzi életét-fiatalságát, s aki csupán monogramját megtartva hagyja maga mögött halandó szeretőit, gyermekeit és unokáit, olyan izgalmas-titokzatos operai nőalakká lett, akárcsak Turandot vagy Elektra.
 |
A Magyarországon jobbára csupán hírből ismerős operát most a Bartók Plusz Operafesztiválra pár év kihagyás után visszatérő moszkvai Helikon Színház hozta el közénk, a kialakult hagyományoknak megfelelően, a társulatot alapító és irányító Dmitrij Bertman rendezésében. A friss szellemű operai műhelymunka hangulatát meg az orosz zenés színházi tradíció erejét (és másságát) élményszerűvé tévő művészközösségben ezúttal sem kellett csalódnunk: június 12-e estéjén Bertmanék sokakkal fölfedeztették A Makropulosz-ügyet, s ennek megérdemelt jutalmaképp modern operák előadásán ritkán megtapasztalható, zajos és hosszantartó ünneplésben volt részük.
Bertman nem kimondottan vadonatúj, egészen pontosan 2003-as rendezése több szempontból is kiérdemelte a közönség rokonszenvét. Jó arányérzékével elkerülte például A Makropulosz-ügy tán legnagyobb csapdáját (azaz legcsábítóbb ziccerét): nem növesztette mitikus Jéghercegnővé a 337 éves hölgyet, aki így női mindentudását és önzését, kacérságát és kiégettségét, s haláltalan létezésének egész groteszkségét a magától értetődő hétköznapiasság gesztusával mutathatta fel. Ez a megközelítés egyszersmind kedvezett a librettó konverzációs humorának is, s ez alkalmasint sokak számára nagyban megkönnyítette a művel való első találkozást, hiszen a komponista által továbbgondozott Čapek-drámában jócskán akad a társalgási vígjátékokra emlékeztető mozzanat, még akkor is, ha a dialógusok mindeközben váltig a bizarr-fantasztikus irányt jelzik is. A humorérzék frissessége révén különösen jól sikerültek a komikus betétek, mint amilyen a bolond öreg szerelmes, Hauk-Šendorf spanyol tirádája, vagy épp a második felvonást indító színházi személyzeti kis duett drabálerotikus rátétje volt.
 |
Ám mindez korántsem jelenti azt, hogy elsikkadt volna a történetben mélyen benne rejlő misztikus elem. A jelmez- és díszlettervező párossal (Igor Nyezsnij és Tatyana Tulubjeva) ezúttal is szorosan együttműködő Bertman részben a látványra testálta ennek a rétegnek az érzékletessé tételét. Így az egész estét betöltő többszintes díszletfalon kisebb-nagyobb női és férfi sziluettek sorjáztak, melyekbe a földszinten olykor beleálltak az Emilia Marti körül sürgő (és mellőle elmaradó) szereplők, míg egy szinttel feljebb a múlt generációk alakjai tekintgettek alá a nő – egyszerre nélkülük és velük – továbbzajló életére. Utóbbi némaszereplők fehér jelmezeket viseltek, de ez a máskor tán didaktikusnak ítélendő megoldás itt éppúgy erőltetettségtől mentesen működött, akárcsak a múlt fölfeslését hozó második felvonás jelmeztervezői ötlete: a modern és a régi viseletek kreatív összefércelése, amely látomásszerű jelleget kölcsönzött egy-egy mellékszereplői színrelépésnek.
Emilia Marti (továbbá Elina Makropulos, Eugenia Montez, Jekatyerina Miskina, Ellian MacGregor stb.) nagy, nehéz és hálás szerepét ezen a miskolci estén Natalja Zagorinszkaja alakította – nagyszerűen. Az orosz szoprán, akit eddig leginkább talán Kurtág György Truszova-ciklusának (A boldogult R.V. Truszova üzenetei) kongeniális előadójaként ismerhetett a magyar közönség, most jelentős színpadi tehetség gyanánt és imponálóan profi operaénekesnőként jelent meg előttünk. A hang egyszerre szép, muzikális és üzembiztos, a kiállás egy grande dame-é, s Zagorinszkaja – akárcsak kollégáinak többsége ebben az előadásban – tud poentírozni is, ami amúgy sem itthon, sem a nagyvilágban nem számít hétköznapian közkeletű erénynek.
 |
