Martin McDonagh: A párnaember / Radnóti Színház
2016.06.08.

Nem feltétlenül igaz, hogy aki látott egy Párnaembert, az látta az összest, de az azért igen, hogy két éven belül másodszor nézni nem annyira érdekfeszítő élmény. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Egyszerűen azért, mert bár Martin McDonagh műve nem pusztán krimi, azért nagyon fontos benne ez a szál: az információk lassú adagolása, a játék a nézők félrevezetésével. Szerencsére nem teljesen olyan, mintha egy Agatha Christie-regénynek futnánk neki úgy, hogy előtte elolvastuk a könyv utolsó két lapját, helyenként kifejezetten érdekes volt összehasonlítani Szikszai Rémusz rendezését a 011-Alkotócsoport 2014-es előadásával, a hangsúlyok ugyanis kissé más helyre kerültek benne.
 
Köles Ferenc
Köles Ferenc
Mint az a párbeszédekből már az előadás kezdetén kiderül, egy totalitárius diktatúrában játszódik a sztori, ahol a rendőrök nagyjából azt tesznek a tisztelt állampolgárral, amihez kedvük van, és ahogy Arieltől, a rossz zsarutól később megtudjuk, sokszor sajnos ártatlanul kínoznak meg itt embereket. Sokat elárul a koncepcióról az, hogy a rendező milyen mértékben jeleníti meg az erőszakot a színpadon. Míg Radnai Márk rendezésében az öncélú és értelmetlen rendőri brutalitás kifejezetten sokkolja a közönséget, addig Szikszai Rémusznál az erőszak inkább hivatali közeg, ezerszer megismételt munkahelyi rutin.
 
Ezt erősíti valamelyest a látvány is: öltönyös nyomozókat látunk egy ósdi íróasztal mellett, a plafon deszkáiról irodai lámpák lógnak. Varga Járó Ilona díszlete egy funkcióját vesztett, omladozó templombelsőbe helyezi a hivatali miliőt. Csak hozzávetőleges megfejtésem van arra, mit keres a színpadon az egyébként borzasztóan látványos templomi tér. A szövegben többféleképpen megjelenik a szakralitás: Michal például folyvást arról faggatja öccsét, hogy a mennyországba kerül-e, ha meghal, és az öcsnek, Katuriannak egyik novellája a Kis Jézus egy gyerekgyilkosság történetén keresztül idézi meg Krisztus szenvedéseit. A kétfajta tér egymásba helyezése talán az égi és a földi igazságszolgáltatás paradigmatikus különbségeire utal, és arra, hogy aki végül mindannyiuk bűnösségéről dönt, az nem a két vallatótiszt lesz.
 
Pál András
Pál András
A párnaember krimi sztorija egyébként korántsem öncélú, a „ki volt a gyilkos” kérdéskörénél sokkal izgalmasabbak benne azok a gondolatok, amelyek a művészet hatásáról és felelősségéről szólnak, továbbá arról, hol húzódik a határ valóság és fikció között. Katurian, az író horror-történetei ugyanis valóra válnak – eggyel hátrébb lépve persze csak Martin McDonagh fikciójában, de elfogadva a lélektani realista színház keretrendszerét (és ebből viszonylag ritkán lép ki a rendezés) a színpadon látottakat valóságként érzékeljük az előadás három órája alatt. 
 
Fontos kérdés az is, hogy mi történik a rémnovellákkal a szerző halála után. Az írót ugyanis egyetlen monománia mozgatja: megmenteni a műveket, és velük együtt átmenteni saját magát az utókornak. Nagyon érdekes, hogy két rendező kétféleképp dönt a szövegek sorsáról: míg Radnainál egy laza mozdulattal elégetik a rendőrök az összest, addig Szikszai Rémusznál – híven a drámaszöveghez – Ariel megmenti az írásokat. De ez a gesztus a műveket csak fizikailag tartja fenn, értelmük a szerző halálával megszűnik létezni. Hiszen Katurian, ha nem is rossz, de biztosan középszerű író, szövegei számunkra is attól lesznek érdekesek, hogy kilépnek az irodalom fiktív teréből.
 
Pál András Katurianként önhitt írót és felelősségteljes testvért játszik, nagyjából ez a két dolog tölti ki egész életét: szövegeket küldözget újságoknak, melyek közül egyet sikerül megjelentetnie, és gyámja szellemileg sérült testvérének. Rusznák András Michal szerepében inkább autistát játszik, de azt roppant konzekvensen. A szövegben is inkább autisztikus ez a karakter: a saját paradigmáján belül nagyon élesen és logikusan gondolkodik, a probléma az ő esetében sokkal inkább az, hogy valóságát Katurian fikciója hozza létre, ilyen értelemben pedig ugyanúgy testvére teremtménye, ahogy a rémtörténetek. Az előadás egyik legizgalmasabb pontja az, ahol Katurian ezt megérti: kétperces csönd lesz a színpadon, két perc csönd a színpadon nagyon hosszú idő, mire vége, Pál András figurája megérti saját felelősségét.
 
Fotók: Puskel Zsolt
Fotók: Puskel Zsolt
Köles Ferenc Tupolskija az előadás legvisszataszítóbb figurája. Szenvtelen hangon kedélyeskedik, de az elsőtől az utolsó pillanatig világos, hogy sérült, deformált jellem. Hozzá képest Schneider Zoltán Arielje maga a megtestesült jó szándék, nem is kifejezetten agresszív (ellentétben a 011-Alkotócsoport előadásában a Király Dániel által megformált szereplővel), inkább nevetséges figura.
 
A tudattalant és a fikciót jelenítik meg roppant kreatívan az előadásban a bábos jelenetek. Mindközül a legizgalmasabb a második felvonás kezdetén a már említett Kis Jézus-sztori, ahol egy INRI feliratú fadobozt csomagolnak ki a bántalmazó nevelőszülők, és az IKEA csináld magad használati utasításihoz hasonlóan állítanak össze belőle egy keresztet, amelyre az összeszerelési tájékoztató útmutatásait követve szögelik fel mostohagyermeküket, akinek az a hóbortja, hogy Jézus Krisztusnak képzeli magát. A jelenet morbid vicc, de nagyon eredeti, még akkor is az, ha később az sem tudja visszaadni a helyzet komolyságát, hogy a háttérben egy üvegkoporsóba zárt lányt temetnek el élve a szemünk előtt.
 
Azt gondolom, hogy összességében érvényes és izgalmas előadás A párnaember Szikszai Rémusz radnótis rendezésében. De továbbra is azoknak ajánlom, akik nem látták még, és akik a cikkemet sem olvasták el, mert talán még ebben is sok a spoiler.
 
Az előadás adatlapja a port.hu-n itt érhető el.
Szerző: Puskás Panni