Démonok között 2.
2016.06.06.

Újabb fejezet a Warren házaspár életéből, avagy James Wan még mindig tud ijesztgetni. S ez még úgy is igaz, hogy a nem minden ok nélkül sztárolt rendező beleesett a kortárs hollywoodi folytatások népszerű csapdájába: kényelmesen túlnyújtózott az ideális játékidőn. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

A „Miért volt az első rész siker” című kérdéskörrel, ha nem baj, nem foglalkoznék sokáig: annak idején a Fűrésszel befutott James Wan nem csak fifikás, hanem bizony bitang tehetséges filmes, hiszen a Démonok között egyszerre volt pazar kiállítású retrómozi, klasszikus suspense-ekkel telepakolt, konvencionális horror – és mindeközben még azokat is kiszolgálta, akik bármikor ott tudnak ragadni egy ismeretterjesztő csatornán, ha belefutnak egy „megtörtént” paranormális esetbe.

James Wan azóta ugye másik zsánerben is keresett jó sok pénzt az álomgyárnak (olyan másfél milliárdot), hiszen a Halálos iramban hetedik része vezéreként is biztos kézzel markolta a főkormányt. Most tárgyalt mutatványának első epizódját már eleve a ma oly' menő franchise-recept követelményeinek megfelelően rakták össze: mint tudvalevő, Ed és Lorraine Warren valóban létező személyek, sőt, a maguk szakmájában s bizonyos keresztény körökben igazi világsztárok – hátborzongató kalandjaikról bőven készült mindenféle dokumentáció. Tehát akad ott még sztori, ahol ezeket lelték.

Olyannyira van, hogy időközben ugye spin-offja is készült a Démonok közöttnek: két éve, Wan produceri felügyelete mellett rázoomoltak Warrenék  megszállt tárgyakat tartalmazó gyűjteményéből egy babára, bizonyos  Annabellere, s róla is forgattak egy különálló, meglehetősen felejthető horrorfilmet. A folytatás viszont James Wannál maradt, s természetesen a főszereplő duó, azaz Patrick Wilson és Vera Farmiga is visszatért. A szakértő gárda tehát maradt, így hát megint utazhatunk vissza a hetvenes évekbe, vizsgálódhatunk kísértetjárta lakóházban, sikoltozhatunk a profin és tehetségesen adagolt sokkolásokon, vagy éppen némán izgulva markolhatjuk a karfát – ahogy idegrendszerünk parancsolja. Csak a kontinens változott, a Démonok között 2. ugyanis London külvárosában játszódik. De tényleg csak a helyszín más.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Most is leginkább gyerekeket kínoznak pokolbéli jelenések, Don Burgess épp olyan nagyvonalú képekkel teremt nosztalgikus miliőt, mint az első részben John R. Leonetti (aki egyébként az Annabellet dirigálta): az autók, a barkók, a szobabelsők, a sötét terekből kiüvöltő förmedvények tökéletesen berendezik a szélesvásznat. Wilson most is bizalomgerjesztőbb, mint amilyennek az igazi Ed Warren tűnik, s Farmiga is izgalmasabb, éteribb benyomást kelt a valódi Lorraine Warrennél. Filmszerűbbek így, nincs is baj ezzel, hiszen amit képviselnek, amiről kettősük szól, az is mozifilmbe való, ott tud megélni igazán.

Hisszük, nem hisszük? Wan pontosan tudta, hogy nem kell neki magyarázkodni, nem is dolga, meg hát elmélkedjen erről inkább a történet, pontosabban annak szereplői. Alighanem ennek köszönhető az is, hogy amíg a Démonok között még feszes tudott maradni, s 120 perc alatt elintézte a bestiákat, a folytatás már alulról nyaldossa a két és félórát. Az epikus játékidő tetemes része – amellett, hogy akciójelenetei számával is bőven túlvállalta magát – azzal megy el, hogy Warrenék megbizonyosodnak arról, amit mi már tudunk, mert előttük megmutatták nekünk: a Hodgson család nem kamuzik, hanem tényleg nagy bajban van.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Egyfelől szimpatikus, s eléggé hatásos (növeli a tétet és súlyt ad a látottaknak), hogy hőseink nem dőlnek be feltétlenül az összes elváltoztatott hangú kamasznak, hanem tapasztalt segítőikkel együtt rendesen utánajárnak minden feltételezett megszállásnak. S bizony az is plusz értékkel bír, hogy a film világa annyiban mindenképpen szeretne a filmen kívülire hasonlítani, hogy legalább annyi hitetlenkedőt mutat, mint ahány olyat, akik a saját szemükkel látják a valóra vált rémálmokat. De ugyanakkor a mozizó olyan, hogy bár szívesen elnézelődik, mert van mit nézni, de mégiscsak haladni akar előre: bele a természetfelettibe, a drámába – s a borítékolható győzelembe.

Mert hát persze most is Warrenék győznek (ez persze nem spoiler, hogy is lenne az), már hogy ne győznének, amikor ilyen klassz embereknek mutatja őket a film. Olyan kiválónak, hogy Wan egy óvatlan pillanatban gitárt ad Ed kezébe, aki, nem viccelek, a megviselt família megnyugtatására előadja Elvistől a Can't Help Falling In Love című slágert. Lorraine az ajtókeretnek támaszkodva, fáradtan mosolyogva nézi e kedves jelenetet, én pedig nem tudok szabadulni a valószínűtlen gondolattól, hogy vajon ebben a jelenetben tényleg annak voltam tanúja, ahogy James Wan A muzsika hangja című musical előtt tisztelgett?

Hát lehet ilyet egy horrorban? Már hogyne lehetne. Mindent lehet. Csak ízlés kell hozzá. A Démonok között 2-nek pedig van ilyenje.