Száz év, vagy még annál is hosszabb magány vár arra, aki saját fantáziájának rabja. Nem képes kapcsolatot teremteni a külvilággal még akkor sem, ha büszkén állítja, hogy köszöni szépen, ő tökéletesen normális. Mindig egy kicsivel többet lát, egy kicsivel többet ért – és éppen ezért nem ért semmit. Lukács Ádám Don Quijote-figurája gyerek – a legszívfacsaróbb értelemben. Hiába igyekszik azonosulni a környezetével, a szeretetbe, bátorságba és mindenekelőtt a hősiességbe vetett hite mindennél erősebb falat emel köré. A fantázia tengere felől érkező sötétség eltakarja a lovag szemei elől a gyűlölt valóságot: a darab nyitó jelenetében a világirodalom híres könyveinek kezdősorai árasztják el a színfalakat, kibillentik a néző térérzékelését és megteremtik a főhős univerzumának alapjait.

Hosszú évekkel később, a többség ítélőszéke előtt Don Quijote talán visszagondol arra a napra, amikor először fogott könyvet a kezében. Mert szakítása a világgal kétségkívül az első könyvvel kezdődik: a világ relativizálódik abban a pillanatban, amikor felfedezi, hogy nem csak az a valóság létezhet, amelyet az érzékszerveivel megtapasztal. Don Quijote szakít az emberiséggel – a piros kapszulát választja –, és ettől kezdve számára létezik a mágia, az óriások és a megmentendő királylány, és nem léteznek a hétköznapok, a társadalombiztosítás és a párkapcsolat. Az előadás díszlete három párhuzamos valóságsíkon jeleníti meg ezt a szakítást: a színpad falaira és a padlójára vetített animációk lehetővé teszik a szereplők megduplázását, mozdulataik időben eltolt ismétlését, irreális terek és reális kulisszák, programkódok megjelenítését. A falakat áttörő rácsos ajtók mögötti harmadik térből érkeznek a Don Quijote fantázia-szűrőjén átszivárgó valóságdarabkák. Az elsődleges tér – maga a színpad – a kalandok helyszíne, ahol keresztezi egymást a realitás és a fantázia.

Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, kiváltképp, ha lovag, okvetlenül kell, ha nem is feltétlenül egy feleség, de legalábbis egy múzsa, akiért érdemes csatába vonulni. Csakhogy Dulcinea nem létezik. Nem akar létezni. A valóság fekete öltönyei, számító kacérsága és hűvös távolságtartása minduntalan kifog Don Quijote amúgy kétségkívül határozott akaraterején, amely probléma nélkül változtatja lóvá a padot vagy luxusautóvá a rozsdás, pedálos játékautót. De minden hiába – a védekezésre képtelen, élettelen tárgyon működő eljárást a hús-vér (vagy inkább pixel-kód) nő kikéri magának. Egyszerűen nem férnek bele a lovag elvárásai abba a mátrixba, amit a többség valóságnak fogad el.

Csak hát a szerelem – az bizony így nehéz ügy. A nők nem gonoszak. Igazán megpróbálnak valahogy viszonyulni a rajongó lovaghoz, de mind a rideg elutasítás, mind a kihasználó közeledés embertelennek tűnik. Marad a menekülés: a színpad falait áttörő ajtók rendszeresített menekülési útvonalakként működnek a különböző kalandok között.

A darabban fölvonuló figurák a lovag szemszögéből nézve személytelenek, egyformák, gépiesek. Még a szerelem, sőt a harag, a bosszúvágy is gépiesített bennük. Nem rossz szándékúak, csak éppen képtelenség áttörni azt a falat, ami köztük és a lovag között húzódik, noha erre mindkét fél többször is kísérletet tesz. Don Quijote mégsem magányos – társra talál egy olyan figurában, aki szintén a tisztesség, a lovagiasság és a mély érzések ideáljának rabja.

Sancho egészen különbözik az eredeti regénybeli bárdolatlan, kelekótya parasztfigurától, és a lovaghoz viszonyított alárendeltsége sem annyira egyértelmű. Fűzi Attila Chaplint idéző Sanchója apró, izgága, kifejező mozdulatokkal karikírozza a keménykalapos úriember viselkedési normáit. 

Mindketten kívülállók, de korántsem egyformák: ahogyan minden művészetre érzéketlen ember egyformán bolond, ők, az érzékeny emberek a maguk módján azok. Sancho könnyebben megtalálja a hangot a külvilággal, mert az ő fixációi inkább a külsőségekben, formaságokban, mintsem lelki vívódásokban nyilvánulnak meg.

Kozma Attila rendezése nem a középkor lovagregényekbe belebolondult hóbortos nemeséről szól, hanem bármely ma, holnap, vagy ezer évvel ezelőtt élő emberről, akivel már előfordult, hogy akkor sem tudott kiszakadni egy könyv világából, ha azt becsukta. Hiszen annyi könyv van, és mindegyiket annyiféleképpen lehet megérteni! Mélységesen mély a könyvek kútja. És a darab nem áll meg csak a könyvnél: az előadásban felhangzó zenei repertoár a középkortól napjainkig ível, míg a kalandok helyszínéül egy képtár szolgál, melyben a lovag történetének illusztrációi láthatóak. És ott van a tánc, ami végső soron a legközvetlenebb módon teszi valóságossá a búsképű lovag történetét, hiszen általa kerülünk mi, a nézők is a művészet felé való érzékenység állapotába, azonosulva a főhőseink pozíciójával. Így válik valóságossá a Miskolci Nemzeti Színház színpadán a világirodalom első modern regénye.

 

Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.