Figyelemreméltó hagyomány: egy zenekar, amely bő kétszáz éve működik. A múlt század közepe táján André Cluytens, őt követőn Maria Callas kedvenc karmester-partnere, Georges Prêtre, majd három és fél évtizeden át (1968-tól 2003-ig) Michel Plasson állt a Toulouse-i muzsikusok élén – nem rossz névsor. 2005 óta Tugan Szokievvel (1977) dolgoznak: az oszét karmester nemzetének második világhírű képviselője e művészet területén, hiszen Valerij Gergijev is a kaukázusi ország szülötte, sőt az is összeköti őket, hogy akárcsak Gergijev, Szokiev is Ilja Muszin (1903–1999) növendéke volt a Szentpétervári Konzervatóriumban, igaz, ő már az utolsók egyikeként. Aztán belőle is világsztár lett, mint korábban Gergijevből. A toulouse-i zenekart máig vezeti, sőt szerződését újból meghosszabbították, jelenleg 2019-ig érvényes, de emellett 2012 óta a moszkvai Bolsoj Színháznak is főzeneigazgatója, sőt korábban a berlini Deutsches Symphonie-Orchestert is irányította. Mind ő, mind francia zenekara járt már Budapesten: 2008-ban a Müpa volt látogatásuk színhelye. Most a Zeneakadémia látta vendégül az együttest és karmesterét, a Zenekar a központban bérlet keretében.
 Tugan Szokiev |
Franciák turnéznak, francia zenét játszanak. Bár ezúttal a szó szoros értelmében a műsor négy számából csak három volt francia: Berlioz Római karnevál-nyitánya, Dutilleux Gordonkaversenye és Debussy A tenger című három szimfonikus vázlata. De hát ki ne venné észre, hogy a záró szám, Stravinsky Tűzmadár című balettjének 1919-es szvitváltozata is tele (természetesen az orosz népi melodika és a keleties kolorit mellett) franciás hangszerelési délicatesse-ekkel? És persze arról se feledkezzünk meg, hogy a művet Párizsban mutatta be a Gyagilev-balett. (És a franciák jól fogadták, nem úgy, mint három évvel később a Sacre-t.)
Kezdjük a beszámolót a műsor centrumába helyezett Dutilleux-művel. Címe, a Tout un monde lointaine (Egy egész tűnő [távoli] világ) idézet A romlás virágaiból (A haj – magyarra Tóth Árpád fordította), s nemcsak a darab, de annak valamennyi tétele hasonló mottószerű címet visel, és valamennyi Baudelaire-tól való. Attacca követik egymást a mű részei: öt egybekomponált tétel a misztikum és álomszerűség jegyében, virtuóz, parlandós-gesztikus, töprengő szólóhangszeres monológgal, melyet gazdag zenekari színvilág övez hat ütőhangszer-játékossal, két hárfával, s azzal a sajátos, mérsékelten modern eklektikájú harmóniavilággal, amely Dutilleux-t, Boulez kortársát a vezérszellemű újító mögé utasította.
 Gautier Capuçon |
Dutilleux három éve halt meg, idén ünneplik centenáriumát, csellóversenyét pedig (melyet hivatalosan sohasem nevezett annak) korábban is hallhatta már a magyar közönség: 1997 tavaszán, a Fesztiválzenekar koncertjén, Marek Janowski vezényletével és Perényi Miklós ihletett szólójával. Nem volt híján az ihletettségnek Gautier Capuçon közreműködése sem: gazdagon zengő, sokárnyalatú hang, magabiztos és teherbíró technika, vehemencia és gondolatgazdagság – világszínvonal, mely életre keltette a művet. Kár, hogy a szólista nem konferálta be a ráadást: csellisták közelében ültem, s még ők sem tudták, mi lehetett ez a nyers-szarkasztikus, Prokofjeves zamatú szólódarab.