Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

LÁZADT MA MÁR?

Pénzes cápa
2016. jún. 1.
Aki remek filmet rendezett volna ebből a történetből: Sidney Lumet. Aki idealista mesét készített: Jodie Foster. Akik pedig szívesen nézik azt is, ahogy Foster nem volt képes, vagy nem is akart vállalására rálicitálni… Nos, azok szerintem mi vagyunk. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Egyrészt ott az aktuális kínálatból fakadó baj, hogy ha manapság beállunk a multiplexek pénztárához, s valami igényes hollywoodi produkciót szeretnénk megtekinteni, bizony komoly problémával találhatjuk szembe magunkat. Feltéve, ha kivételesen nem folytatásra vagy valamiféle franchise/univerzum következő rebootjára, állomására, szintjére, vagy akármijére – esetleg gatyaletolós/rosszul nyáladzós vígjátékra akarunk jegyet váltani.
Szinte alig találunk olyan tengerentúli thrillert, drámát, melyben nagy sztárok megközelítőleg hétköznapi embereket játszanak jól; érzékelhetően volt különálló forgatókönyve a mozgóképnek,  igazi filmes dirigálta le a forgatást – s ha még olyan szuperigényeink is lennének, hogy az adott mozi reflektáljon kicsit a mára, vagyis arra, ami velünk is megtörtént, megtörténhet, hááát… Akkor aztán vakarhatjuk a fejünket addig, amíg a takarítószemélyzet nem hívja fel rá a figyelmünket, hogy hamarosan záróra, haza kéne menni, emberek.
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Nos, ezért jó, hogy leforgatták a Pénzes cápát. Persze, sokkal többet ki lehetett volna hozni abból, hogy az átlagsrác bemegy a tévéstúdióba, túszul ejti a harsány médiaszemélyiséget, akinek a javaslatára ő bevásárolt egy bizonyos cég részvényeiből, aztán amikor a papírok zuhanni kezdtek, elvesztette minden vagyonát. S azért lehetett volna ebből többet kihozni, mert van a sztoriban médiakritika, jellemfejlődés, túszdráma, vagyis minden, amire a pénzügyi világot nem feltétlenül értő, annak érzéketlenségeit megvető, de a legutóbbi világválság után aztán igazán okkal-joggal erős gyanakvással szemlélő polgár felkaphatja a fejét. S ha már felkapta, ott is tarthatja a vásznon a szemét. Aztán képzeletben lengetheti majd öklét az ég felé, s szórakoztatják is közben álomgyári igényességgel és modorossággal – miközben örülhet annak, hogy George Clooney és Julia Roberts újra együtt, s elégedetten nyugtázhatja azt is, hogy nem csak azt mondják erre a Jack O’Connell gyerekre, hogy tehetséges, hanem az is.
Foster ez eddig csak néhány filmet rendezett, s bár a Pénzes cápa összképére nézve tényleg érdekes, hogy 5 év után miért pont ezzel a filmmel tért vissza a kamera onnansó oldalára (az innensőn se szerepelt 3 éve), azért csak kellett hozzá ízlés és elhivatottság, szóval, oké, hogy megcsinálta. Elvégre, tényleg olyan ám ez a mozi, mintha, teszem azt 1994-ben készült volna: akkor mentek nagyon a sokcsillagos szereplőkkel megtámogatott, jogi-, politikai- és mindenféle tucatthrillerek, melyeknek alapanyagát néha John Grisham írta, máskor mások, ám egyvalamiben abszolút megegyeztek: volt bennük tolerálható demagógia, profizmus és mondandó. Nem mutattak túl saját magukon, de nem is feltétlenül éreztük ennek hiányát. Mert azok voltak, amik.
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Van az úgy, hogy amikor középszert emlegetünk, jó szívvel tesszük – nem kell mindig kaviár, jó nekünk a popcorn. Csak hát ugye nem kellett volna feltétlenül elvinni a Pénzes cápát Cannes-ba, mert ott valóban nem volt keresnivalója. Hisz tényleg az van itt, hogy George Clooney az elején még azt gondolja, hogy ő az arrogáns menőarc, akinek a néző csak egy adat, aztán, találkozik egy igazival, aki ráijeszt, de csakhamar megmutatja, hogy ez a néző bizony igazi ember. Egy vesztes, akit a cinikus (fehérgalléros!) bűnözők tettek azzá. Clooney-ból pedig távozik a kapszulás kávés Clooney és átveszi az irányítást az érzékeny és kedvesen szellemes Clooney, meg az aggódós Clooney – s ezt a mindahány Clooney-t a rendezői fülkéből szemléli Julia Roberts, aki még mindig nagyon szép, s gyönyörűek a szemei, amikor aggódik. Vagy hát, akkor is gyönyörűek.
Szép hely lenne a civilizáció, ha nem lenne ilyen pénzéhes, üzeni Foster, s annyira meghatódik ettől, hogy ezt ő most üzenheti, hogy a végére szinte egész New York-ot odaálmodja maga mellé, egyenként – akik helyett az a fiú bement a stúdióba, s indításként a levegőbe lőtte bánatát. Mindezzel persze nem lehet nem egyetérteni, mert ja, ne legyen pénzéhes a világ, de mire kiérünk a teremből, hogy mosdót keressünk, már úgyis csak arra emlékszünk, hogy milyen jó volt 2016-ban egy olyan amerikai tömegfilmet látni, amivel valaki legalább egy kicsikét kockáztatott.
S az ilyesmi tényleg megérdemli, hogy magasabb árfolyamon jegyezzük.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek