Ha valaki a mesétől szép képeket, instant tanulságokat, kétórányi láblógatást vár el, annak az Alice Tükörországban igazi mestermunka. Nem mondanám, hogy ez lenne az első ilyen dolgozat a filmtörténetben, de talán benne sűrűsödik össze mindaz, ami titkos féregként egyszerre rágja a méregdrága látványfilmeket és a Disney közhelyes, didaktikus elveit. Vagyis ez az a pillanat, amikor a mindenáron való üzenet találkozik a semmivel a boncasztalon.

Azt mindenki tudja, aki belenézett már Lewis Carroll műveibe, hogy szöveghű adaptációt szinte lehetetlen készíteni a klasszikusokról, hiszen az egyszerre író, matematikus, anglikán pap és fényképész Carroll nem sokat bíbelődött a dramaturgia bevett fogásaival. Alice kalandjai szétesőek, álomszerűek, nincs nagy íve a történetnek, és az ok-okozati viszonyok is elég kuszák, ám a figurái, a hangulata és az atmoszférája olyan erős, hogy bizonyos időközönként vászonra kívánkozik. És ezért van az, hogy aki egy Alice-adaptációt látott az messze nem látta mindegyiket, hiszen mindegyik más és másképpen használta fel a rendelkezésére álló nyersanyagot. Így volt ez a Tim Burton-féle változattal is (Alice Csodaországban), amely messze kanyarodott az eredetitől, mégis a lényegét tekintve „élethűen” adta vissza Carroll szürreális világát. A Tim Burton rendezte alkotás most azért értékelődik fel még inkább (bár elvileg nem tartozik a rendező legerősebb filmjei közé), mert a folytatást már nem rá, hanem a korábban nem túl jelentős dolgozatokat dirigáló James Bobinra bízták. Persze ahogy ezt mondani szokás, Burton producerként még rajta tartotta a szemét a tükörországi kalandokon.

Hát ez az, ami nem nagyon látszik. Bobinnak egyrészt a folytatások nehézségeivel is meg kellett küzdenie: ami az első részben még friss volt és élményszerű, az a másodikban már rutinosnak tűnik, ezért aztán növelni kell a látványdózist, ami rendszerint a történet rovására megy. Másrészt Bobin láthatóan nehezebben küzdött meg a Disney-féle családi mozi örökérvényű tanulságaival: első a család, a szeretetben nincs lehetetlen, csúnya dolog hazudni, minden rossz jóra fordul stb. Burton tehetsége, komorsága, látásmódja ezeket kellőképpen tompítani tudta, így vált átélhetővé, Bobin verziója viszont szájbarágós és kínos párbeszédekben mondja fel a leckét. Ráadásul minden szereplője kopottabb érzést kelt, még az első rész telitalálata, a Szívkirálynőt alakító Helena Bonham Cartert is sikerült elszürkíteni. Johnny Depp Kalaposáról már nem is beszélek, s miközben a stáblista szerint Depp lenne a főszereplő, igazából ő a legjelentéktelenebb, és hosszú-hosszú percekig fel sem tűnik a filmben. Ha nem lenne a Sacha Baron Cohen megformálta Idő, akkor az egész alig lenne több egy sótlan digitális játéknál. 

Míg az első rész sikeresen visszaadott valamit Carroll inspiratív világából, itt már minden inkább ürügynek tűnik. Hiszen mégsem lehetett figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a csodaországi kalandok egy milliárdnál is több bevételt hoztak össze világszerte. Így aztán összekalapáltak egy időutazós mesét a szeretetről, illetve arról, hogy egy nőnek sem a 19. század végi Angliában, sem az álomvilágban nem lehetnek igazán gondjai, ha kiáll magáért, és kézbe veszi az ügyeit. Kár, hogy Carroll szellemes csipkelődései a viktoriánus fővárosi életről már csak nyomokban (egy-két metszőbb dialógus révén) fértek bele a filmbe. De a legnagyobb baj, hogy Bobin összetéveszti a mese varázsát az erkölcsi prédikációk átlátszóságával és fárasztó egyértelműségével. Ezek pedig annyira elnehezítik a filmet, hogy valóban csak a helyenként öncélú látványon (az időtenger hullámai) lehet szórakozni, de azon sem mindig. Mert miközben találó kép az életet jelképező órák feszes sora, vagy az Idő félig emberi, félig óramű teste, addig a felkavart múlt rozsdaszínű támadása a giccs határait feszegeti, és nem kívülről. Holott elvileg épp ez lenne a film legfeszültebb jelenete. Mint ahogy túlságosan rutinosnak tűnik a megszokott csetlő-botló, Disney-s mellékalakok (az óra karbantartói) cukisága is. 

Az Alice Tükörországban majd két órája az izgalmas felütés ellenére lassú folyamként hömpölyög el előttünk. Csúcspont nélküli, kevés feszültséggel és a túlságosan is kihangsúlyozott mondanivalón túl szinte semmilyen téttel nem bíró alkotás született. Most nem is az árnyaltabb töprengés lehetőségére célzok, hanem arra, hogy a saját tétjeit sem képes kiélezni a mozi. Kalapos megmentésre váró családjából (ők a történet motorjai, értük kockáztat mindent Alice) az apán kívül senki sem látszik, iránta pedig olyan sablonosan próbálják az alkotók felkelteni a szimpátiánkat, hogy hamarabb fogunk szorítani egy reklámújságból kivágott kutyának, mint neki. Így marad a megjegyezhető figura nélküli csupasz gondolat: a család szép, a család jó, a családot meg kell becsülni. De akkor sem éreznénk rosszul magunkat, ha Kalapos tiritarka famíliája örökre hangyaként élné le az életét a terráriumban.

Így végül maradunk azzal a kényszeredett tapasztalattal, hogy egy karakteres rendező még gúzsba kötve is képes kimocorogni magából valami megjegyezhetőt, míg a középszer hálásan simul a kötelekhez. Ezért nézem most újra Burton Alice-verzióját, és felejtem el gyorsan az újat. Vagy veszek egy akváriumot.