Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MUTYI

TÁP Színház: Korrup Schőn / Jurányi
2016. máj. 30.
Teszünk mi mindenre elég nagy ívben. Erre az a bizonyíték, hogy a TÁP Színház Korrup Schőn című előadása után sem indulunk el, hogy a Dunába lökjük a parlamentet, csak szépen hazaballagunk. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.
Hallatlanul ritka jelenség Magyarországon, hogy egy előadás ne vastapssal érjen véget. Fel is szoktuk venni közben egymás ritmusát, vörösre verjük a tenyerünket akkor is, ha pokoli rossz produkciót láttunk az azt megelőző két órában. Egyszerűen ebben szocializálódtunk: vége van, kijönnek, meghajolnak, mi meg tesszük, amit ilyenkor kell.
Ezúttal viszont nagyon furcsa lett volna, ha megtapsoljuk azt, ami tönkreteszi az életünket: a kormányt és a nagyüzemi korrupciót. Mert a TÁP Színház előadásában bizony kertelés nélkül jelenik meg az összes mutyi az elmúlt hat évből, ezért is különösen vicces az, hogy a break-himnusz kavart vihart a biliben pár héttel ezelőtt. Bár nyilván itt is felmerül a szokásos probléma: a Korrup Schőn akkor érhetne el széleskörű társadalmi hatást, ha a Vígszínház színpadán játszanák, és nem csak az amúgy is hasonlóan gondolkodó saját közönségük előtt.
Erről a problémáról, no meg a felvetett témáról eszembe jutott a Krétakör Korrupció című előadása, amelyet Gulyás Márton rendezett három évvel ezelőtt (kritikánkat ld. itt – a szerk). Azért is különösen érdekes egymás mellé tenni a két előadást, mert míg Gulyás rendezése a magyar korrupció történetét vázolta fel a rendszerváltástól napjainkig, addig Vajdai Vilmosé a jelen botrányait állítja egymás mellé, felmutatva a köztük rejlő összefüggéseket. Erre persze legyinthet a fásult néző, itt a bizonyíték rá, hogy korrupció van, volt és lesz, de a nagyságrend talán nem mindegy, vagyis hogy hány százmilliárd repül ki az ablakon és hány ember zsebében landol abból a pénzből, amiért mi keményen dolgozunk. Bár ezek a számok már feltehetően annyira absztraktak, hogy többünknek – köztük nekem is – felfogni sem egyszerű őket.
 
A Korrup Schőnben valami bűzlik Dögöndön, ami egy falu közvetlenül Fosond mellett. Bár a Hamlet-párhuzam nem túl eredeti részemről, de mégis valami ilyesmiről van szó, mert állandó dögszag terjeng az ott található fehérje-feldolgozó üzem miatt, és tulajdonképpen van a hatalommal és az igazságtalanságokkal szembeforduló Hamlet-karakterünk is, Kázmér, illetve csak volt, mert mikor az előadás kezdődik, ő már sajnos eltávozott az élők sorából. Él helyette azért mindenki, aki tisztességtelen, például a Thuróczy Szabolcs által játszott ex-polgármester és a jelenlegi, Márton András alakításában. Mindkettő visszataszító jelenség, de míg az ex-polgármester sunyi pitiáner bűnöző – bár a medencés villát ő is összeharácsolta magának -, addig a mostani nagyban játszik, arcán a parlamentből ismerős cinikus nyugalommal néz a kamerába. 
A Korrup Schőn egy olyan előadás, ahol nincs színpad, de van kamera. Az előadás monológokból épül fel, a TÁP színészei a nézők között foglalnak helyet, aki épp beszél, az feláll, megszólalásaikat egy kamera rögzíti, a felvételt pedig szimultán lehet látni a színpadon egy hatalmas vászonra vetítve. Ami körülöttünk zajlik, sokszor nem látszik rendesen a mi nézőpontunkból, ezért van szükségünk a média közvetítésére, ami viszont nem mindig ad valós képet az eseményekről. Persze, el lehetne kezdeni most vitatkozni, hogy mit jelent a valós és az igaz, de a Korrup Schőn azzal zárja rövidre a kérdést, hogy hazudozó politikusok mellett felmutat elrabolt és megnyomorított életeket is. 

A monológok pedig lassan összeállnak egy történetté, mindenki ugyanazt a történetet meséli, a korrupcióét, amelybe közvetlenül vagy közvetetten mindenki bele is keveredik, amelynek győztesei és áldozatai vannak. Az egymásba érő, egymást átfedő élettörténeteket helyenként borzasztóan didaktikusnak éreztem, aztán rájöttem, hogy alighanem azért, mert nagyon ismerősek. Hogy nap mint nap hallok ilyeneket, csak már erőt vett rajtam a rezignáltság, egy-egy új sportcsarnok vagy egy Dunára néző erkély híre már nem vált ki belőlem haragot, csak némi elkeseredést.
Az előadás vége a legigazabb: Vajdai Vilmos hangját halljuk, aki azt mondja, hogy ebben – mármint az általuk felvázolt precedensben – benne van minden, hogy látjuk és lenyeljük, hogy élünk egyik napról a másikra, meg hogy a gyerekek, barátok, akik már nem bírták ezt nézni, azok rég itt hagyták ezt a pocsolyát, elmentek Angliába, hiányoznak, tudjuk, hogy nem jól van ez így. Aztán a társulat egyként üvölt fel, azt üvöltik ki, ami bennem van és mindenkiben, aki körülöttem ül, szeretnék én is üvölteni velük, talán megnézem majd újra az előadást, és akkor fogok. Ebben tényleg minden benne van.
 
Az előadás adatlapja idekattintva, a PORT.hu oldalon érhető el. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek