A Discantus Koldusoperája
2016.05.30.

Az 1728-as Koldusopera szerepeit elsősorban színészek, nem pedig énekesek alakították; itt most fiatal zenészek énekelnek, játszanak és zenélnek. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Ahhoz képest, hogy minden idők egyik legnagyobb és legtartósabb színházi sikerévé vált, hogy szinte a semmiből teremtette meg a ballada-opera műfaját, s hogy – egy méltatója szavával – frivol nihilizmusa ugyanolyan merész és korát megelőző, mint – mutatis mutandis – Villon, Hogarth vagy Büchner végső soron egyaránt kilátástalan világa, az 1728-ban bemutatott Koldusopera létrejötte szinte megmagyarázhatatlan. Úgyszólván szerzője sincs, legalábbis olyan súlyú személyiség nem áll mögötte, akinek a jelentősége összemérhető volna a darabéval. A „zeneszerző”, a berlini születésű Johann Christoph Pepusch – Angliában inkább csak „Dr Pepusch” –, akit az utókor következetesen alulértékel, bizonyíthatóan csupán a Koldusopera nyitányát komponálta; a zenei anyag többi része 69 dal – háromnegyed részben Angliában közismert, népszerű dallamok – egyszerű, „eldobható” feldolgozása a rendelkezésre álló minimális hangszeregyüttesre. A szövegíró, John Gay érdeme minden bizonnyal a dallamok összeválogatása és a cselekménynek, illetve szereplőinek megfelelő szöveggel való felruházása: tehát előkelő szóval kontrafaktumok, kevésbé válaszékosan csasztuskák létrehozása. Egyébiránt John Gay egyértelmű jelentéktelenségét még a közte és Swift között fennálló barátság sem kérdőjelezheti meg.

Discantus Énekegyüttes
Discantus Énekegyüttes

A Discantus Énekegyüttes, illetve a két rendező, Mészáros Péter és Nemes Krisztián május 22-i Koldusopera-produkciója ilyenképpen különösen fesztelen módon közelíthetett – és közelített is – az elmúlt csaknem három évszázadban amúgy is számtalanszor aktualizált és átdolgozott – , átütőerejét mindazonáltal makacsul megőrző zenés komédiához. Számos egyéb feldolgozástól eltérően azonban, bár mindenfajta elfogódottság nélkül nyúlt hozzá a darabhoz, tulajdonképpen tartózkodott a politikai vagy személyes aktualizálástól, s jóllehet számos – többek között nyelvi és zenei – részletet tett hozzá az „örökölt” anyaghoz, tökéletesen őrizte meg az eredeti szellemét: a közönséges és az erkölcsileg visszataszító megbotránkoztatásig menően kíméletlen ábrázolását, az akasztófa Villontól ismert központi szerepét és a komédiázás fékezhetetlenségét.

Az 1728-as Koldusopera szerepeit elsősorban színészek, nem pedig énekesek alakították; itt most fiatal zenészek énekelnek, játszanak és zenélnek. Mindegyikük profi zenész, de nem mindegyikük profi szólóénekes vagy pláne hivatásos színész. Persze a szereposztásban akadt egy-két elsőrangú énekes is, így Nagy Bernadett (aki szuggesztív színészi tehetségéről is tanúságot tett), Balla Boglárka vagy Ligeti Orsolya. Hasonlóképpen: azok mellett, akik tán kissé iskolásan szavalták szerepüket, Sziklay-Papp Ferenc, az orgazda Peachum, Gombos András, az útonálló Macheath, vagy Nemes Krisztián, a korrupt fogdafőnök megszemélyesítője kitűnően komédiázott. A főbandita szerelméért versengő két ifjú hősnő egyikének, Pollynak a szerepében fellépő Weiszburg Zsuzsanna pedig messze a legkiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtotta a vonóskar egyik feleként (nem számítva a basszust), temperamentumos színésznőként és énekesként.

A Koldusopera Hogarth festményén
A Koldusopera Hogarth festményén

Ha mindehhez hozzáteszem, hogy Nemes Krisztián új magyar fordítása, habár a legfinnyásabb prozódiai követelményeknek nem mindig tett teljességgel eleget, a maga üde spontaneitásával, szemtelenségével és remek gegjeivel a produkció egyik húzóereje volt, nagyjából világossá válik, hogy a kisebb tökéletlenségek vagy amatőrségek, amelyek itt-ott felbukkantak, egy ilyen darabban és egy ilyen felfogásban éppenséggel nem hibaként funkcionáltak, hanem inkább ízesítették, kovászként vagy vitaminként szolgálták az előadást. Elmélyítették azt a mindent lehet alaphangulatot, amely ezt a (titokban) dramaturgiailag is remekül átgondolt produkciót oly felszabadulttá tette, mégpedig az eredeti szellemében. Ez a jó értelemben vett gátlástalanság tette lehetővé azt is, hogy a negyedrészben eredetileg is népszerű műzenei számokat felhasználó koldusopera további kölcsönzésekkel gazdagodjon Hans-Leo Hasslertől Mozartig, nem egyszer önmagában is ellenállhatatlanul komikus hatással. Azt persze ehhez mindenképpen szükséges hozzátennünk, hogy a részben a szereplők két jelenés közti közreműködésére alapozott hangszeregyüttes, amelynek tagjai közül talán Szabó Zsolt és Bodóczky Miklós játszott meghatározó szerepet, semmifajta gyengélkedésben nem marasztalható el.

A Dohány utcai Hátsó kapu parányi terébe hallatlan leleménnyel beleszorított produkció tehát a tehetség ritkán láthatóan harmonikus kiáradásának, emellett – nyilvánvalóan jókedvben fogant – kollektív alkotásnak bizonyult. Bár kétséges, hogy sajátos légkörét mennyiben őrizhetné meg más helyszíneken, de azért bízom benne: eljut majd olyan helyekre is, ahol a mostaninál többen élvezhetik.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Hátsó Kapu,  Időpont:  2016. május 22.