Pedig a helyzetválasztás ideálisnak tűnik: akár a „kisebbségi színház” fogalmát, akár a szomszédos országok kapcsolatát, vagy épp a magyarországi kerítésépítő igyekezetet nézzük, rengeteg elvárás feszül neki egy ilyen címnek. Persze annál nagyobb a gyanú is, mi lehet az a „magyar”.

Urbán András rendezése abból a kérdésből indul ki, hogy lehet-e a magyar nyelv használata nélkül beszélni a magyarról, tehető-e egyetemessé az, ami lényegét tekintve „magyar”. Erre próbál ráhangolni a plakát ütősnek szánt, valójában passzív-agresszív felirata is, hogy Nem magyar nyelvű előadás, fordítást nem biztosítunk. Jó ötlet lenne, ha utána a tornasorban, fekete-fehér ünnepi öltözékben felsorakozó színészek nem a képünkbe kántálnák bele ellentmondást nem tűrő hangon (a magyart kivéve jó néhány egyéb nyelven), hogy „magyar”. Ami pedig ezután következik, az tényleg választ ad Urbán kérdésére, hogy mi is marad a magyar áthúzása és kivonása után, mi is az az általánosabb, egyetemesebb, emberibb nyelv – csak nem épp úgy, ahogy a rendezés szeretné.

A monoton kántálás kitörli ugyan a ’magyar’ jelentéstartalmait, de cseppnyi üres helyet sem hagy a nézők számára ahhoz, hogy azt valami egyébbel, valami sajáttal kitölthessék. A nyelv szándékolt hiányára a képek, szagok, hangok és felületek orgiája tolul rá, amely a meztelenségből és csupaszságból az erőszak új ruháját alkotja meg: igencsak személetes az a pillanat, amikor az egyik színész ágnesi mozdulattal mártja ruháhát a piros festékes vederbe, majd magára veszi és több embert összeken vele.

Az előadás ennek érdekében egyrészt dolgozik a magyar mitológia totemisztikus tárgyainak szétírásával (ahogy szarvas, szürkemarha, fekete ló, turulmadár/sas jelennek meg különféle szexuális töltetű erőszakhelyzetekben), az elénk tárt képek másik rétege a nyelvre és annak hiányára hívja fel a figyelmet. Az előadás alatt folyamatosan megvilágítják, majd eltakarják a hátteret alkotó nemzeti konzultációs (ál)plakátot: Ha nem mész Magyarországra, nem kell tiszteletben tartanod a kultúrájukat. Nem világos, hogy kit szólít meg a plakát magyarul (az előtérben kisebb táblákon, rövidebb időre megjelenik ez az üzenet románul, angolul és szerbül is), kinek jelzés itt a magyar nyelv néma, térbeli jelenléte. Mit akar tagadni, egyáltalán, Szabadkáról vagy Temesvárról nézve milyen kötelék áll fenn a magyar kultúra és Magyarország között; kit zár be később a földgömbbé vagy nappá összeálló szögesdrót gömb az előadás végén felhúzva a plakát elé; és egyáltalán: mit akar az előadásban a plakát szimpla tagadása? Magyarország egy, a magyar kultúra számára fenntartott szent hely? Magyarországon kívül lehet csak „nem tiszteletben tartani” a magyar kultúrát?

Jobban sikerült ehhez képest a nyelv kitépésének és kiszögezésének jelenete, az egész erőszakorgiából talán ez működtethető a leginkább. Hárman ereszkednek térdre lemeztelenített ágyékkal, miközben mások harapófogóval tépkedik ki a nyelvüket, hozzászegezik egy fadarabhoz, majd a nyakukba akasztják. Ez vezet át az előadás egy másik, gyakran alkalmazott fókuszához, a test megalázása köré csoportosított jelenetekhez. Ez kezdetben kevésbé feltűnő, mivel „csatolt áruként” tapad hozzá a magyar mitológia szétírásához és a (magyar) nyelv elhallgattatásához, azt sugallva, hogy a testi erőszak a nyelv és identitás kitörlésének, lemeztelenítésének szükségszerű velejárója.

Mindez hamis dichotomizáláshoz vezet, olyan értelmezéshez, amely a magyar szimbólumok idealizált képét ütközteti az előadásban való megjelenésükkel, mintha ez, ahogy most látjuk őket, blaszfémia lenne. Ugyanolyan kántálással ismételgetik a színészek a kereszt szót, mint a magyart; ki van kövezve az út a magyar sors passiószerű, akár üdvtörténeti értelmezéséhez.

Hogy ezzel szemben a néző becsapottnak érzi, érezheti magát, érthető, de az előadás által felkínált dichotómia a szimbólumok ideális és jelenlegi állapotáról csak elleplezi a csalódás igazi okát: az előadás a partikuláris „magyar” lefordítását kínálja emberiségre, egyetemes emberi alternatívára; amivel szemben a néző csupán megkínzott, megnyomorított testeket és szimbólumokat kap, homokban egymásra dobált színészeket és az érzékek pazarlását (két magatehetetlen színészre öntik rá a bort, belehengergetik őket a homokba, másodpercekkel később megcsapja a nézőteret a borgőz); ugyanarra a konfigurációra felfűzött unalmas, statikus jelenetek sorát (minden jelenet hangos, fülsértő üvöltésbe torkollik, de nem képes fenntartani az izgalmat és a feszültséget, a hangerő folytonossága nem közvetíti, éppenhogy elnyomja és elfojtja bármiféle dinamika lehetőségét a színészek között, a színpadon).

A sokkhatás és a folyamatos, valaminek a kiugrasztására, megjelenésére koncentráló nyomás elfedi a kérdést, hogy az előadás kínzóan nem képes semmi sem mondani azoknak, akik tényleges válaszokat várnak arra a kérdésre, hogy ezekben a környezetekben, helyzetekben ki is, mi is a magyar. Hogy mutatható meg a magyar azok számára, akik nem tudnak, nem értenek magyarul? Urbánnál a sokk lemezteleníteni akar, meglepni, valami váratlant előhozni, de éppen ennek ellenkezőjét éri el: a csupasz testek nem a színészek egyedi, egyéni testét, azoknak reprodukálhatatlan történeteit kezdik el jelenteni, hanem valami teljesen mást, talán a meztelenséget mint módszert és eszközt. 

Az előadás utáni beszélgetésen kiderül, hogy hiába is kérnék számon a rendezésen bármiféle választ felmerülő kérdéseimre. A környezet, a szimbolika, az eszközhasználat (a nemzeti konzultációs plakát, a totemek) pusztán kulisszát képeznek, céljuk pár tiszteletkör megtétele a fennálló, politikai jellegű problémák irányába, egy minimális reflexió, nem pedig proaktív kísérlet azok megoldására. 

Urbán számára a színház, mint kimondja, nem politikai manifesztum terepe, hanem végső soron a szórakozásé. A színész nem aktivista, hanem művész. Mindez nem lenne gond, ha nem olyan témákat vonultatna fel, amelyek mélyen és érzékenyen érintenek akár színészt, akár nézőt. (Politikán itt a minket körülvevő világ, a minket érintő történések egymással való megvitatását, nem pedig pártpolitikát értek.) Ha az urbáni gondolatot visszük tovább, akkor a nyelv kitépése, a ruha összevérezése, a testek megerőszakolása és kitettségüknek megmutatása tényleg nem politika, csupán csak szórakozás?