G. Horváth Barnabás diplomakoncertje
2016.05.23.

Szeretek diplomakoncertre járni, s nem csak azért, mert virtuóz műveket hallgathatok, hanem egyszerűen a jövőbe vetett hitemet erősítik az ilyen események. WEBER KRISTÓF ÍRÁSA.

G. Horváth Barnabás brácsaművész koncertje május 20-án volt a Zeneakadémia Kistermében. (Hivatalosan Solti György nevét viseli ez a terem, habár nemigen értem, hogy egy kamaratermet miért nem kamarazenészről neveztek el.) Diplomakoncerteken általában igen erős a műsor: ezen az estén a fiatal brácsás két versenyművet (!), és egy igen nehéz szólódarabot mutatott be: sorrendben Bartók Brácsaversenyét, Bach 2. Partitájának (BWV 1004) Chaconne-tételét, illetve Mozart Esz-dúr Sinfonia Concertante (K. 364.) kettősversenyét.


A Bartók-művet zongorakísérettel mutatta be, Serly Tibor 1947 decemberében készített zongorakivonatából, ami szerintem nem tükrözi Serly színgazdag hangszerelését. És bár vannak későbbi átiratok is, egy valóban hangzáshű változatra még várnunk kell. A zongora kísérő jellegét a koncertrendezők sem erősítették: egy Steinway nagyzongorát toltak be a pódiumra, ami nem kifejezetten kamarahangszer. Biztosra mehettek, mert a zongora fedelét kamaranyílásra állították, azonban a zongora így is bömbölt, uralkodnom kellett magamon, hogy ne szisszenjek fel. A rendkívül formaérzékenységgel frazeáló, és fegyelmezetten kísérő Várhalmi Vera mindent megtett, hogy ne nyomja el szólistatársát, így néha arra gyanakodtam, hogy a brácsa halk. De elég volt az arcára nézni, hogy lássam: G Horváth Barnabás erőteljesen játszik. Aztán a második tételre már megfagyott a levegő, eltűntek a hangszerek közötti különbségek. Bár a műre jellemző átütő hangzás később sem tudott megvalósulni, annak azért örültem, hogy az igen nehéz művet nagyobb tévesztés nélkül, s a látható erőkifejtés ellenére szinte könnyedén szólaltatták meg: alapos és részletező gyakorlás végeredményét tapasztaltam.

Azt est második darabjával G. Horváth Barnabás emelte a tétet. Bach eredetileg hegedűre d-mollban írt 2. Partitájának Chaconne-ját g-mollban hallottam. Tehát nem holmi könnyítő átiratot választott, hanem egyszerűen a hegedűkottát alkalmazta brácsára (a brácsa egy kvinttel mélyebb hangolású a hegedűnél). Ezzel igencsak megnehezítette a saját dolgát: a brácsán nagyobbak a fogástávolságok, és a húrokat sem lehet olyan könnyedén lenyomni, mint a hegedűn. Féltem is, hogy gikszereket, zörgős fekvésváltásokat és oda nem illő nyiszitelő felhangokat fogok hallani. Előzetes aggodalmamat az előadás nem igazolta. Ha elő is fordult egy-két esetben ilyen mellékhang, az sokkal inkább betudható volt a helyzettel járó stressznek, mint a darabbal való elégtelen foglalkozásnak. Ezeket a néhol előforduló hamisságokat feledtetik olyan pillanatok, amelyek emlékezetesek maradnak. Ilyen pillanat volt például egy fortissimo utáni subito pianissimo, amit technikailag nem nehéz megcsinálni, kitalálni viszont bravúr. Hibákat mindenki vét. értékes pillanatokat azonban nem mindenki képes megteremteni. Általában véve alaposan kidolgozott megszólaltatás volt, a szólista azokon a helyeken pedig hibázás nélkül átlendült, ahol még hegedűsök is rontani szoktak.


Szünet után került sor Mozart kettősversenyére.  A koncert szerkesztésének átgondoltságára jól utalt az, hogy a szólóbrácsa itt szólalt meg a legerőteljesebben. Még annak ellenére is, hogy G. Horváth Barnabás nem élt a scordatura átállításával (itt a húrok félhanggal való felhangolásával), amire Mozart, a teltebb-erősebb hangzás érdekében, lehetőséget adott. Ezzel egyébként megint a saját dolgát nehezítette, hiszen a D-dúr hangnem némileg könnyebben játszható a brácsán az Esz-dúrnál. Itt már eltűnt a korábban időnként előforduló hamiskás játékmód is, különösen a kadenciák tiszta együtthangzása marad emlékezetes.

A darabban a diplomázó szólistatársa G. Horváth László hegedűművész volt, a névazonosságból és arcvonásaik hasonlóságából ítélve G. Horváth Barnabás testvére. Aki fejbiccentésekkel intette be a kadenciák végén a zenekar belépéseit, s nagyon szerényen visszavett a saját hangerejéből, hogy a brácsaszólista kiemelkedhessen a szinkronjátékban. Ugyanakkor biztosan tartotta kézben (és lábban) fivére – nyilvánvalóan elfáradásból következő – gyorsításait a Presto tételben.

Az esemény Facebook-meghívóján G. Horváth Barnabás a kisegyüttest “ a barátaimból alakult kamarazenekar”-ként tüntette föl.  Azonban olyannyira összeszokott zenekart hallottam, hogy még az egyszer előforduló kései belépést is a több hangszeres egyszerre valósította meg. Utólag tudtam csak meg, hogy e kiszenekar magját az Anima Musicae kamaraegyüttes tagjai alkották. Utoljára talán a Rolla János vezette Liszt Ferenc Kamarazenekarnál láttam hasonló koncentrációt, hogy a vonósok még tételszünetben sem eresztik pihenőre a jobb kezüket, vagy hogy a két kürtös ugyanakkor “beleheli” a hangszerét, ami szubtilis pianissimókat eredményezett. Felüdülés volt hallgatni és nézni ezeket a fiatal örömzenészeket, s jól esett meggyőződnöm arról, hogy a bevezetőben említett hitem ezúttal teljesen megalapozottnak bizonyult.

Helyszín:  Solti Terem, Zeneakadémia,  Időpont:  2016. május 20.